Japán nagyon makacs volt, és még Takehiko, Kelet ura is úgy érezte, szükséges bevatkoznunk a halandók háborújába, mielőtt méginkább eldurvulna a helyzet. Követeket küldtek a vámpírhatalmak, és a császári városban, a kórházhoz közeli, napvédett helyen kezdték meg a tárgyalásokat.

Hajnalra mindenkinek elege volt már, de határozottan eredményesek voltunk, így nyugtalanul hajtották a vámpírok álomra a fejükre, én pedig nekiláttam az őrjáratnak az aknákban.

Aztán bumm.

Azt hiszem, őrjöngtem, azt hiszem, sokakat megöltem azok közül, akik túlélték. De lehet, hogy már nem is voltak élők. Emlékszem a fájdalomra, hogy újra és újra leolvad a hús a csontomról, hogy élni akartam, ezért vért ittam, míg be nem poshadt minden, amiből vért nyerhetek. Emlékszem, hogy voltak tiszta pillanatok, mikor biztattam magam, hogy ez egy földrengésbiztos hely, és hamarosan jönnek a többiek, és hazaviszenk, de a betonfödém, ami megmentette, egyben foglyul is ejtett. 

Az utolsó napokra már jól emlékszem: mindenki meghalt, a vámpírokból por sem maradt, a halandók mintha felforrtak volna. Ez történt velem is, órákkal a hajnal után azt kívántam, bár én is meghaltam volna, de ahogy begyógyultak a sebek hajnalban, ez is elmúlt. Hogy utána minden kezdődjön elölről.

Nem számoltam a napokat, a hasznos néhány órámban vérért kutattam, kicsit később pedig nekiláttam elhordani a törmeléket, hogy kijussak, és végre hazamehessek.

Fél év.

Ennyit töltöttem abban a pokolban. Rémlik, hogy végül sikerült távoljárni, rémlik, hogy Athénban máshol, és nem a Konzíliumban láttak el. Rémlik, hogy Erik a bocsánatomért esedezik, és határozottan emlékszem, hogy nem tudok neki megbocsátani, amiért ott hagyott. A testvérem, a mentorom, a családom, senki nem jött utánam, holott mind megígérték.

Log

Épp a kipakolást felügyeltem az egyik idegen kikötőben, mikor kiszúrtam egy feketerókácskát. Persze vámpír volt, de.. úristen, de cuki volt!

Hamar visszaváltozott sajnos, de.. szóval nem is baj. Kicsit félrehúzódtam, hogy felülhessen mellém, ha már barátságosan közeledett, és beszélgetésbe is elegyedtünk. Németül beszélt és azt mondta, a Vándorló Álomról jött, Elliot Exley szolgálatában áll, aki felfedező-kereskedő. Hát.. mifelénk ezt úgy hívják, kalóz, de nem akartam nyomban ellenségeskedni.

Amúgy is, huszonöt volt, és olyan elveszettnek tűnt.. már a társalgás terén, hogy mindenképpen kedves akartam vele lenni. Azt mondta, Kiliannek hívja a mestere.. vagy talán jobb lenne, ha Mesternek írnám? Mindenesetre nekromanta volt, akinek csúnyán rákoppintott az élet az orrára.

A beszélgetés alatt nyilvánvaló lett, hogy egy kifejezetten sok éjlényt számláló hajón él, aminek a kapitánya az egyedüli vámpírja. Mi persze legfeljebb hárman-négyen szoktunk éjlények lenni egy hajón, de náluk.. van minden. Igazi gyűjtögető lehet ez a Mester, hogy hat elemista szerviense van. Ismerős séma.

Akárhogy is, ha sötét is, de kifejezetten tetszett a humora, szeretnék majd még vele találkozni.. és ki tudja, talán lesz is rá alkalmam.

Épp egy küldetésből tértem vissza, és gondoltam levezetésképp megállok a jó öreg Albában. Nosza, nyomban akadt is feladat, egy farkasfalka tépett szét egy falunyi embert. Ez ám a feladat, és hat lóval se lehetett volna Crízdeamet visszafogni, hát csak mentem vele. Nálunk annyival másabbak az alakváltók, mint itt! Otthon testőrök, itt elvadult szörnyek, akik mészárolni járnak az emberek közé!

A falu messze volt, és az utolsó állomáson odafele vendégül látott minket a határos tartományúr, Elias Crawford. Aranyos kissrác volt, érdeklődött az utunkról, mondott néhány tippet a környékről. Úgy tűnt, az ő birtokáról érkezhettek az ordasok, bár nála nem volt ilyen balhé. Azért furcsa amúgy az egész, mert még csak félhold van. Sebaj, másnap este tovább is álltunk, és beérve a faluba valódi mészárszékkel találkoztunk. Túlélőket és mágianyomokat kerestünk, de nem találtunk semmit. Követtük hát a nyomokat az erdőbe, és találtunk is egy részt, ahol megpihenhettek - valószínűleg emberként. Talán tíz-tizenöten lehettek, és nem úgy tűnt, hogy magukkal vittek volna akárkit a faluból. 

A csapájukat követve hamarosan egy másik faluba értünk, ahol épp helyszínelt az ottani tartományúr. Elmondta, hogy ez is több napos már, és van még egy ennél is frissebb. Arra indultunk hát, és eközben távoljárási nyomra bukkantunk, ami már csak azért is különös, mert ez nem kimondottan egy életbiztosítás.

Hát a harmadik, még füstölgő faluban találtunk egy túlélőt, bár inkább túlhaló volt, akit hogy megmentsünk, beöleltem. Xilit atya, merthogy ministráns volt a szentem, nem nagyon vészelte át ép elmével a dolgot, de hát ettől még vigyáztam rá, és kicsit nyugtatgattam is, de aztán gyakorlatlan szülő módjára elvesztettem a türelmem, és kiszedtem a mentáljából, hogy miket tapasztalt.

Szegénykémre ráesett a harang meg az egész harangtorony, a kilógó lábát meg megcsócsálta néhány farkas. Épp azon tanakodtunk Crízzel, hogy akkor most merre, mikor szegénykém elkezdett morogni, és elindult egy irányba. Uccu neki, követtük is, és meg is találtuk a pihengésző farkaskákat. Hát levágtuk az összeset, a főni kivételével, de rá hiába tettem nyomjelző bűbájt, távoljárt és nem is találtam aztán.

Kínomban ittam egy kicsit a farkasok véréből, mert hát azért eléggé megéheztem a harcban, az ő vérük meg egyszerűen isteni, de hát nem kellett volna. Én is átmentem aztán morgósba, mint korábban Xilit, csak hogy amíg engem Críz kiütött, újdonsült gyerekem torkát pedig átvágta, mikor az is rátámadott.

Hát.. nagyon aranyos volt, mert mikor kihajtotta belőlem a vért, bocsánatot kért, de ez azért szomorú. Meg hát.. elég kríp, hogy ennyire távolból tudott irányítani valaki. 

Log

Szóval.. nyertem másfél évet. Milyen meglepő! Sajnos szegény hírnököt megtalálták kifordítva Spanyolországban. A kígyó jó munkát végzett, és nyert nekem időt.

Gondoltam, vissza is térek, hozni a jó híreket, épp csak fel akartam tankolni egy kicsit az egyik kocsmánál még a vár előtt. Ahol.. nagyon sok lány volt. Megfordult a fejemben, hogy egy bordély, de hát.. igazából mindegy is, a lényeg, hogy jó édes legyen. Lelapulva, rókaként vártam tehát, hogy valaki megadja magát, és kijöjjön végre, mikor is.. hallottam, ahogy jön Iseabail, bár gondolom csak lejött a városba sétálni, de aztán megragadta a grabancom, és hát.. szóval rókaként nem nagyon tudok szökni így, és hát.. igaza volt. Azoknak a lányoknak tényleg rémes sorsa lehet (még ha nem is tűnik mindig úgy), és egyébként is.. lehet, hogy itt nem is szabad vadászni.

Mindenesetre úgy tűnik, csak félreértés volt, mivel mikor szembetalálkoztunk Aengusszel, le is tett és sűrűn szabadkozott. Bár ő egy kicsit csoffadtabb róka, azért sötétben könnyen össze lehet minket keverni. Akárhogy is, megvendégeltek, kaptam a nő véréből, és tudtunk egy kicsit beszélgetni is.

Slàinte mhor a h-uile là a chi 's nach fhaic!

Elmegyünk együtt az Újvilágba! De tényleg, én intéztem hajót, ők hozzák magukat, és jön velünk Isa is. Azért amikor felhozta a lányos programot, és hogy majd a fiúk vigyáznak ránk, háááááááát.. de őszintén szólva tényleg érdekel a gyógyítás. Meg aztán.. elhoztam neki az egyik ékszert, amit még hosszú évekkel ezelőtt kaptam. Tulajdonképpen már nem maradt sok azokból a kincsekből, amit öt évvel ezelőtt magammal hoztam, de ez kedves darab volt.

Log

Másnap éjjel, mikor leadtam a vámpírt, távoljárva, rókulva érkeztem vissza a skót várba. Immáron nem férfi öltözetben, csak összefont hajjal és alaposan felöltözve.. Teremtőm, még így is hideg volt!

Igazságszerint.. említettem a játékot. Hát, új fogadást kiáltottam ki, a vámpírunk fejére, hogy mikor fogja valaki eltenni láb alól. És hát.. Crízdeam alkalmas erre, vállalkozik is rá, és nem hinném, hogy lebukik. Nyerne nekem vagy fél év kimenőt. Ha azóta nem szállt be más is a versengésbe, és nem srófolják a nyereményt tovább.

De előtte.. Crízdeammel volt egy elintézetlen harcunk, én pedig meg nem hátráltam.

Még ha el is kente a számat, jó alaposan.

Mondjuk hozzá kell tenni, hogy jól szétszabdaltuk egymást, és a végén valami aljas vízmágiával kapcsolt le egy pillanatra. Persze ilyenek a farkaskölykök is: más belehalna ebbe, de ez közöttük csak játékos marakodás. Kihúztam a tőrömet belőle, és ittam is a véréből. Míg rendbehozta az orrát, én is gyógyítottam magamon, és a végén kapott egy gyógypuszit a hátára.

Incselkedtünk, de a végén úgyis a fürdőjében, aztán az ágyán meg a földön hemperegtünk. Mit mondhatnék? Mindketten kamaszok vagyunk még mindig, és ameddig csak létezünk. Korábban persze ez tabutéma volt, a mesterem is mindig azt tanította, hogy senki nem méltó arra, hogy velem dicsekedjen el, így ezt legfeljebb a célpont hatástalanítására érdemes használni. Ezt sem értettem, ahogy a monogámiát sem, és már nem is fontos az egész. Mármint.. nem vagyok szajha, soha nem is voltam az, ha Ő nem kötelez rá, nincs senki a világon, aki képes lenne rá - Ő pedig nem teszi, mert undorodik a nőktől. Akkor pedig miért ne érezzem jól magam? Akár egy vacsora, csak több sérüléssel.

Log

Nincs azon mit csodálkozni, hogy a legalja munkát kapom. Én mondtam, hogy akármit elvállalok, és meg is érdemlem. Szóval most azt a seggfejet kísérgetem, amelyik megy, hogy értesítse a Hercegeket, hogy mennyi adóval tartoznak és mikor kell azt teljesíteni. A hírvivő, Wright, amúgy egy vámpír volt, és olyan kőfejű, hogy arra nincsenek is szavak. Angol. Mindenesetre becsempésztem egy fordító tárgyat a csomagjába, hogy Skóciában ne öljék meg elsőre, de így is kocsmákban szálltunk meg, ha már sehol nem láttak minket szívesen.

Amíg viszont Vele tárgyalt mentálban és csak egy testőr volt mellette, le tudtam menni kicsit körbenézni az ivóban, és lám.. máris látni egy ismerős arcot.

Crízdeam volt az, és meg is beszéltük, mik történtek velük. Jártak az Újvilágban, és meghívott, hogy tartsak velük. Ami kedves, de kizárt, hogy elengedjen. Persze.. van nálunk egy szerencsejáték, a szabadnapokkal. Talán.. talán egy kicsit meg lehet nézni azt, hogy miként is lehet megszerezni mások napjait.

A rossz hírek ellenére egész megértő volt, de biztosítottam róla, hogy Ő nem jön ide (nem mintha olyan rég látták volna egymást). Aztán valahogy elfogyott a béketűrés, és én is kicsit erélyesebben szóltam neki oda. Ennyi elég is volt hozzá, hogy ne legyen olyan barátságos a légkör, de aztán igyekeztem más irányba terelni a kihűlt beszélgetés fonalát. Kaptam is rögtön az ajánlatot, szóval.. kár volt. Nem baj, csak tovább. Akárhogy is, mesélt még az Újvilágról, az ottani népekről, hogy hogyan működik a mágia ott. De kiderült, hogy inkább csak mást használnak. Eléggé.. szűk látókörűek, ha azt hitték, valami nagyon másra leltek. Nem kell ahhoz óceánokon áthajózni, hogy a nyugati mágiájuktól különbözőre leljenek, de a békesség kedvéért inkább tovább érdeklődtem. Hazahoztak egy csillagkő nevű nekromanciás kavicsot például.

Whiskyztünk és kakaskodtunk egy keveset, de ez csak csipkelődés volt. Iseabail is megvolt még, a kígyó feltételezése ellenére nem hagyta el a nő Aengust.

A végére még azt is felajánlotta, hogy mások nem vadásszák le a védencet. Hogy is fogalmazott a hírcsatornának? Aki hozzáér az idegenekhez, azt élve megnyúzom és életben tartom, hogy még láthassa ahogy a családja is hasonló sorsra jut. Kedves, de ez kapóra jött.

Aztán.. Lejött az angol, és közölte, hogy a tervek ellenére megyünk tovább. Lehúztam a józanító bájitalt, Crízdeam pedig visszatért a várba, hogy szóljon Aengusnek. 

Hogy ki voltak akadva, azt egy kicsit sem csodálom. Egyrészről Wright nem egy diplomata, másrészről ezúttal Ő likantrópokat is kért. Nem szokott amúgy északról embereket szerezni, de most valamiért szüksége volt rá. Ötven fő persze semmi, és tíz nap alatt akár az oroszoktól is hozhatják őket, de.. szóval attól még nem voltak boldogok. Épp csak egy szót váltottam Aengusszel, hogy üdvözölhessem, de aztán már mentem is vissza a dolgomra.

Öt átkozott és elpazarolt év.

Egy ideig maradtam az udvarnál, mert ott voltak a gyerekek.. de ők felnőttek, máshová kerültek, nekem pedig nem volt maradásom. Próbáltam elszegődni zsoldosnak, később hajókra jártam őrködni, és hogy csináljak valamit, végül hajót is szereztem, de.. ez nem az én életem.

Öt év kellett, hogy hagyjam annyiban a büszkeségem, és visszatérjek Hozzá. Kinevetett, még szép, de visszafogadott, mindenféle kérdés nélkül.

Érdekes, de utána mintha már valahogy kevésbé utált volna.

Meglehetősen hamar elvertem a szerzett pénzt, de vettem rajta egy hajót, és van hozzá legénység is. A hajó egy pici pinasse, a Lucia reménysége. Egy holland mesélt erről a fajta hajóról, és valóban.. pici, fürge csónakocska is lehetne, de a három árboc rajta  fenségessé teszi. Húsz fővel is elfut, de duplaannyi azért a kényelmes rá, és.. álomszép. Már mindenhol megölelgettem, csak ki kell találni, hogy hová menjünk.

Log

Utazgatok, hajóról hajóra szállok és elszórom azokat a dolgokat, amik még megmaradtak a török életből. Most már lassan az öltözködésben is haladni kellene a korral, mert eléggé kinéztek utoljára a hajón. Nem akarok balhét, és ezt mindig meg is mondom az akadékoskodó matrózoknak, de nem hisznek nekem. Nem vagyok elég ijesztő. Ő persze csak csúnyán nézne, és legtöbben azonnal visszavonulót fújnak. Még ha Khalfani testében is van, akinél szelídebb embert nem is ismerek.

De felejtsük el Őt. Eltörtem néhány ujjat, de így is el tudják látni a feladatukat, szóval a kapitány sem dobott ki a hajóról. Persze jó lesz megint hajót cserélni, mielőtt még véletlenül elérne a napfény.

A kapitány persze jó helyre hozott minket, itt vannak piacok, lehet csereberélni, sőt, sokan a velencei aranyat épp olyan etalonnak tartják, mint a vért. És persze mindig le akarják húzni az embert valahogy.

Épp nagy hangon veszekedtem egy kóklerral, hogy mit ért azon, hogy a százéves kincseimben csak a beöntenivaló aranyat látja, amikor leszólított egy vámpír, hogy őt érdekelné a szajré. Megnézegettem, szép pofija volt, szóval inkább otthagytam a zsibárust, és a sráccal együtt visszatértem a Két Sellőbe. Figyeltem a lépteit, tuti, hogy öreg, ahogy hátratette a kezét, ahogy összefonta és olyan magabiztosan lépkedett, mintha övé lenne a világ. Az ilyen vagy nagy harcos vagy testőrei vannak. Esetleg mindkettő.

De neki emberei voltak, méghozzá pont a kocsmában, és.. ó jaj, született, erős mágusok, mmmmmmmmm. Ritka fogás, és ha én ilyenbe gabalyodom, ott általában csak baj van. Mindenesetre megígérte, hogy be is mutat nekik. Különösen Dominicot emlegette, a terrot, aki alaposabban is meg tudja nézegetni a tárgyaimat. Hát nem csak azt nézegetheti meg.

Az idegen Francesként mutatkozott be, talján hajóskapitány volt. És nem tévedtem, elég régimotoros ahhoz, hogy felismerjen, de én őt nem, szóval csak finom kapcsolatokban állhatott a Konzíliummal. 

Akárhogy is, sokat beszélgettünk vele a tengerről, a világ dolgairól, de sajnos nem nagyon járt szárazföldön, hogy beszámolhasson nekem az otthoni dolgokról. 

Nem otthon.

Szóval a kontinensi dolgokról.

Francba. Adni kéne neki egy nevet.

De szóval megbeszéltük, hogy egy haragosa miatt nem megy Skóciába (Éamon, Colm, Dillion), és a rokoni szálak miatt meg Itáliába sem. Szóval inkább új dolgokról beszéltünk, hogy mi várhat engem délen, meg őt északon.

Megbeszéltük, hogy nappal feljön az embere, és meg is vizsgálja a szajrét. Tuti le akarnak majd húzni, de persze így is többet fizetnek a parti népeknél, vagyis csak jól járhatok. Mentem is, beruháztam néhány... új ruhára. Ha tartósan hajókázni akarok, praktikusabb lesz, mint a szári és a kendők, még ha nagyon szeretem is őket.

Szóval miután elment Dominic, este  visszatért ő, és elkezdtük az alkudozást. Ez mindig olyan nagy élmény, és persze meg is egyeztünk, annyival nem is alámenve, mint gondoltam. Egyben kifizetett, azt mondta, az egyik embere megmondta, hogy ennyi lesz, mert hát jó megérzései vannak. Hát, az ilyet érdemes megtartani.

Meg hát beszélgettünk a mágiákról, hogy ő is szereti a születetteket, meg olvasott valami vérmágiásat is Föníciából, de hogy nem nagyon lehet ezzel még mit kezdeni.

Hát.. akárhogy is, ennyi pénzből már tudok bérelni egy saját legénységet, nem csak ide-oda csapódni, és arra mehetünk, amerre csak akarok. Már csak ki kell találni, merre legyen az arra. 

Ma meghalt Drad.

I. Szelim fia, I. Szulejmán öccse, Korkut nagyvezír, Fizan tartomány ura, két gyermek édesapja, harminckilenc gyermek nevelőapja, szerető hitves és barát, a hetvenedik életévében, álmában elhunyt.

Log

Bár Északról kitiltott Afrika, azt nem tiltotta meg, hogy az oszmán birodalom területén járjak. És Erdély.. háát, nem éppen az, de az oszmánok nagyon akarták, hogy az legyen. Szőke hajam és kék szemem ideális ahhoz, hogy ne verjenek agyon elsőre a magyarok, éppen ezért felfedezni mentem a területet. Ürügynek az egyik közeli falut használtam, amit állítólag már csak szellemek laknak jóideje.

Sajnos azonban kiszúrtak, szóval kapaszkodnom kellett a történetembe. Tudni kell, hogy pocsékul hazudok, szóval igyekeztem csak a tényekre szorítkozni.

Aki elkapott, nem más volt, mint Jeszenszky Lénárd, az ott állomásozó seregek parancsnoka. Szobek Dániel néven mutatkoztam be és.. amilyen szerencsém volt, a férfi maga kísért el. Mint kiderült, egész sereg bújt ugyanis el a szurdokban, és még szerencse, hogy nem szedtek le messziről. 

Tudok magyarul, de méginkább németül, így győrinek adtam ki magam, és örülök, hogy csak egyszer rontottam el nagyon a beszélgetésünket. Meg utána egy picit. Rendben, elég sokszor értettem félre, és ő is párszor engem.

Az az igazság, hogy minél tovább beszéltem, annál inkább belezavarodtam az egészbe, és már nagyon szerettem volna lekoptatni a férfit, de a jó lovag megesküdött rá, hogy megvéd mindenkit, és immáron én is beletartoztam ebbe, nekem pedig végül is nem tisztem meggátolni az eskütételében. Egyébként is.. tényleg erre esküt tenni.. hát.. komolyan megdobogtatja az ember szívét. És a köpenyét is odaadta.

Szóval medvék vannak náluk, meg iszonyú hideg. Rendben, esélytelen, hogy Szulejmánék ide akarjanak jönni, mehetek is haza. De nem, ha már elkezdtük ezt a játékot, muszáj végigmenni rajta, hogy én is hazajuthassak. 

A beszélgetés közben az is kiderült, hogy az atyja a helyi vámpírúr, és ez még bizonytalanabbá tette a létem. Mindegy, ittunk igazi szilvapálinkát is, és mivel már évek óta nem ittam alkoholt, alaposan meg is könnyeztem.

Elmesélte, hogy bár ő is fiatal, mivel itt mindenki ismeri, mint nemesembert, ezért illúzióval öregít arcán, és ha eljön az ideje, majd mint fia lép sajátmaga helyébe. De összességében sokat megtudtam a vidékről, illetve a medvékről is. Amikkel én találkoztam, az itteniekhez képest valószínűleg csak játékmackók, szóval itt tényleg jó az ilyesmivel vigyázni.

Nappalra elvezetett egy zárt menedékhez, melyből sok van - itt van felhalmozva némi tűzifa is és a nappaltól is jól védett. Csak arra kell ügyelni, hogy az ember visszapótolja az elhasznált fát ebben a hidegben. Segített kijavítani a térképemet, illetve kedvesen beszámolt a saját hierarchiájukról, érdekes történeteket mesélt, és elárulta, hogy bár sosem látott élőben oroszlánt, az az állatalakja. Mesélt egy keveset még magáról is, szóval összességében igencsak kedves és vendégszerető volt végig. Nyomorultul is éreztem magam, hogy így becsapom, de mentségemre szolgáljon, hogy eszem ágában sem volt idevezetni a törököket.

Másnap pedig tovább is indultam, ő pedig biztonsággal visszatért az övéihez.

Talán illett volna már írnom a testvéreimről, de nem nagyon álltam hozzájuk sosem közel. Persze, az atyámat tisztelem és szeretem, de őt a hivatása északra húzza, hiszen általában Marius bőrére vigyáz, én pedig délen szoktam kalandozni.

De persze elkanyarodtam a lényegtől: két idősebb fivérem van, Vulcanus, aki pyro, és Somnus, aki nagyszerű mentálmágus. Ezek persze csak felvett nevek, ahogy nekem is - nem mintha tudnám, hogy is hívták volna őket korábban. Más azonban a helyzet a leendő öcsémmel. Auster már pár éve Afrikának dolgozik, és idén abban a kegyben részesül, hogy őt is szervienssé teszik. Erre pedig atyámat kérték fel, tehát.. kistestvérem lesz!

Persze az ő neve is mitológiai alak, Auster a déli szél istene, ami azért vicces, mert ő fokvárosi (egy kicsi, dél-afrikai telep a semmi közepén). Úgy mesélte, a holland telep kormányzójának balkézről született gyereke, akit cseléd anyja kábé ötévesen lepasszolt matrózinasnak. Nem bánta meg, imádja a tengert, jó vitorladagasztó, és éles a szeme, meg a füle.

Helyes fiú, de kicsit suta, olykor szétszórt. Én azonban tudom, hogy nagy ambíciói vannak, és jól halad abba az irányba, hogy nagy harcos legyen. Ha északra megyek, ő kísér el, de az ő szíve kétségtelenül a szigetvilág és Afrika. Legutóbb például megkértem, hogy vigyen el egy kis ládácskát Skóciába a vár úrnőjének, de.. szóval igaza volt, mikor nem vállalta a dolgot. 

Drad a kapott tartományon felújítatta a kastélyt, és elkezdte kialakítani a saját uradalmát. Feleségnek vett minden leányanyát, akit az ellenség hordája tett  tönkre, és magához vett az évek alatt két olyan asszonyt is, akiken kóbor likánok tettek erőszakot, és maguk is vérállatoknak adtak életet. Az egyikük ugyan életét vesztette a szülés közben, de a cica túlélte. Bár minden gyermeket szerettem, aki velünk élt, ők ketten valahogy mindig különlegesek voltak nekem. Talán azért, mert őket kicsit máshogy kellett nevelni, mint a többieket, és még az életben lévő édesanya sem kötődött annyira a csemetéjéhez, mint lehetett volna.

A két fiú, Idris és Kara csak pár hónap eltéréssel születtek, jó testvérek és jó barátok is voltak, a teleholdakat négyesben töltöttük, távol a kastélytól, a kukacokat kerülgetve a sivatagban. Ők lettek az én neveltjeim, és ők is anyjukként tekintettek rám.

Draddal mindig kalandos volt az élet, hiszen a friss tartományon megannyi feladat várt minket; a határról sokszor próbáltak betörni a vademberek, és valahogy a teendőkből sem fogytunk ki. Bár sok asszony élt a birtokon, én voltam a párja, ő pedig az enyém, és sosem kellett a szerelmében kételkednem.

Hanem ahogy teltek az évek, hallgatagabb lett, a tanácsosai beszéltek helyette, elmaradtak a befogadások, és a gyermekekre sem fordított annyi időt, mint korábban. Felnőtt, sőt, megöregedett, és már egyre kevesebb dologról beszélgettünk, és sokzor nem is volt kedve semmihez, csak feküdtünk egymás mellett, a csillagokat figyelve. Néha az volt az érzésem, hogy mondani akar valamit, de sosem tette.

Aztán rajtakaptam. Nem hittem el, hogy megszegi az esküjét, de megtette. Azt mondta, utodót akar, sajátot, és hiába szeret, ezt nem adhatom meg neki. Feloldozott az esküm alól, én pedig kiakadtam, hogy harminc év együttélés után sem értette, mit jelent ez nekem, és felkaptam a fiúkat. Persze.. addigra inkább már fiatal férfiúk lettek, így sehova nem kellett őket fizikailag felkapnom őket, csak hoztam három lovat, ők pedig kérdés nélkül velem tartottak.

A következő pár évben együtt jártuk a vidéket, tisztán tartottuk a határokat a vademberektől, és felhajtottuk azokat a likánokat, akik betörtek a területeinkre. A fiúk továbbra is jó testvérek maradtak, a dúvad alfáktól megfosztott falkákat pedig egybeolvaszották, és saját családot alapítottak. Keletebbre amúgy is ez volt a szokás, de így itt is meghonosították a család-falkákat, és felügyeletük alatt tartották az egész vidéket. Miután megállapodtak, nekem sem volt tovább maradásom, saját utamat kezdtem járni.

Nem akartam megszégyenülve visszakullogni Dél urához, így új kalandokat kerestem magamnak, Drad pedig mit sem tudott róla, hogy én viszont sosem szegtem meg a neki tett eskümet.

Log

Az, hogy tartósan délra költöztem, nem jelenti azt, hogy kitiltottak vlna Athénból. Az ilyen.. elízium. Mindegy, atyámat és a barátaimat látogattam meg, mikor is értesültem róla, hogy fogtak egy tömeggyilkost, méghozzá egy aztékot. Nagyon érdekelt, kiféle-miféle, ezért vittem egy kis vért neki.

Már egész jól beszéltem a náhuatlot, szóval a mocskos, űzött tekintetű rabot anyanyelvén szólítottam meg. Rengeteg spanyolt ölt meg arra hivatkozva, hogy népéért áll bosszút, de.. szerintem hasznosabb is lehetett volna, annál, hogy itt várja a halált. A tenni akarása megvolt, így adtam neki vért, és egy kicsit a lelkére is beszéltem.

Kedves fickó amúgy, értelmes, csak türelmesen el kellett magyarázni neki a megváltozott világ hierarchiáját. Utána pedig.. szóltam Denviadonak, hogy van itt egy földijük.

Alexandriából tovább indultunk, ezúttal az oszmán birodalom fele. A déli tartományok békésebbek, mint az északiak, de nem sokkal. Mindig is lenyűgözött persze ez a világ, a színek, az illatok, a homok, hogy annyi az ember, mennyi a kelme, az alacsony házak és azok a fegyverek.. Ha nem lett volna mellettem Vulcanus, hogy elrángasson a bazárok végtelenjéből, egy örökkévalóságra ott ragadtam volna a forgatagban. De persze.. nem nagyon értünk rá a bámészkodásra, igaza volt.

Ameddig tudtunk, távoljártunk, de sajnos Afrika jó részén egyáltalán nem érdemes így utazni, mivel.. nos, nem mindig lehet garantálni, hogy egyben eléri a célját az ember. Kockáztatni mi sem nagyon akartunk, számos jobb dologba is bele lehet halni elvégre, így aztán lovaink hátán haladtunk tovább. 

Említettem ugye, hogy szörnyen veszélyes a sivatag?

Amikor megérkeztünk a tartományban, azzal a feladattal fogadtak, hogy egy fiatal herceget kell átkísérni a sivatagon. Arra a kérdésünkre, hogy pontosan miért, csak kitérő választ kaptunk, de hát.. mi jó katonák vagyunk, megtartottuk magunknak a bosszúságunkat, és inkább felkészültünk az útra.

Vulcanus kényelmes pár a feladatok végrehajtásához, ugyanis szerviens, nem mellesleg annyira nem is ügyetlen, de ehhez a feladathoz ketten kevesek voltunk. Erre a szultán is rájöhetett, ugyanis nem hármasban utaztunk, hanem egy kisebb karavánnal. A sivatagban nappal nemigen érdemes menni a forróság miatt, az eredeti terv szerint naplementekor bontanánk sátrat és éjjel haladnánk, hogy aztán napfelkeltekor megálljunk. Ez is rendben lenne, ha történetesen az átkozott sivatagban működnének ebben a két időpontban a mágiák. De persze nem.

Tekintsünk el attól a ténytől, hogy a nap nem is lehetne halálosabb itt, de azzal együtt, hogy a mágiák megbízhatatlanok, még minden fel is akar falni. Például a kukacok.

Ó, nem olyan kis gilisztákat kell elképzelni, amik Észak földjein kibújnak, ha esik két csepp eső, ó nem. A kukacok a sivatag nagyragadozói, olyan lények, mely hosszan a homok alatt tekeregnek, és kilométeres testük akkor tör felszínre, ha megérzik a port koptatókat. A ráják sem sokkal jobbak, azok ugyanis pedig teljes testfelületükkel kinyúlnak, hogy a kukacok ne nagyon vegyék őket észre - de persze ők sem vetik meg az emberhúst, ha más nincs. A rájákkal mondjuk inkább az a baj, hogy nehéz őket észrevenni, mert előszeretettel lepik el teljesen testüket homokkal, mintha csak egy átlagos dűne lenne az, egy amolyan kis öt-ötven méteres. Éjszaka viszont tőlük hullámzik az egész terep, és.. hát ne is menjünk bele.

Egyáltalán nem ígérkezett tehát unalmasnak az út, és ezt mindenfajta magyarázat nélkül még a legedzettebb katonák gyomra is nehezen veszi be.

Annyival módosult tehát a terv, hogy kicsivel naplemente után indulunk, mikor a ráják felébrednek. Utazásra az eszközünk tevék és hozzájuk erősíthető szánfélék, viszik az élelmet, szükséges dolgokat. Szerencsére jött velünk egy hydro, de hát.. mit mondtam a mágiáról? Szóval vizet is vittünk azért.

A többiek is mágusok, akadt köztük pár igen tehetséges, és miután megnéztem az aurájukat, mind titkolnak valamit. Annyira... jellemző. Szóltam a társamnak, hogy tartsa nyitva a szemét, de aztán a nulladik éjjelen leültünk, hogy megismerkedjünk a többiekkel. 

A hydro, Drad Lanetli, vagyis elátkozott. Hogy miért is az? Mert likantróp volt, egészen konkrétan egy hatalmas párducféle, ahogy auráján láttam. Északon a fajtáját kifejezetten üldözik, de itt, délen inkább egzotikus háziállatként kezelik őket. Ezúttal őrzővédőként. Beszédbe elegyedtem vele, és kiderült, hogy tulajdonképpen egy ősi várost keresünk, ahol megannyi tekercs lehet felhalmozva, és mivel talán vissza lehetne állítani a sivatagban uralkodó kaotikus mágiát. Ő persze más remélt, de hé.. ahol ilyen tudás lehet, ott talán a likantrópia ellenszere is meglehet, nem? 

Igyekeztem mondjuk nem rengeteget sóhajtozni, ahogy vele beszéltem, de.. szóval egyszerűen nem tehetek róla. Okos volt, harcos, elemista és likantróp. Ennél már csak az lehetett volna csodásabb, ha pyro, de telhetetlen nem vagyok.

Nem másztam rá, épp csak egy kicsit csorgott utána a nyálam, de mint mondtam, okos is mindemellé, szóval leesett neki a dolog. Mindegy, a szemezésnél meg is állapodtunk - legalábbis ezen az ismerkedő éjjelen. Másnap ugyanis elindultunk, és bár eseménytelenül telt el a következő néhány éjjel, ő nappal a sátrunkba tért, és beszélgettünk. Tanulgattam a nyelvét, mikor volt rá lehetősége, mutatott is néhány érdekesebb mágiát, és úgy általában beszélgettünk a világ dolgairól. Azt is megbeszéltük, hogyha hazaértünk, akkor is találkozunk még, és ez számomra így tökéletes is volt.

Szó mi szó, hamar egymásba akadtunk, és ezzel nem is volt semmi baj, míg aztán az egyik éjjelen nem találkoztunk egy éhes kukaccal és a kicsinyeivel.

Küzdöttünk, derekasan, és győztesen jöttünk ki a csatából, azonban.. nos, feltűnt valami. Hogy a testőrök csak elvétve vigyáznak a hercegükre, és minduntalan Drad és körém gyűltek, hogy oltalmazzanak minket, akik amúgy az egyszerűbb csomagok mellett haladtunk.

Két harcost még így is el kellett temetnünk a dögök mellett, ám Dradot azzal fenyegettem, ő lesz a harmadik, ha nem árulja el, mi ez az egész. Hogy tényleg megtettem volna-e, nem hiszem, tudni illik van ez a heppem, hogyha megígérek valamit, akkor ahhoz tartom is magam. Meglátszik olykor azért rajtam is Dél neveltetése, aki bár igen simanyelvű, szintén nem szegi meg az ígéreteit.

Node.. szóval természetesen nem volt egészen őszinte, ő ugyanis Korkut, a szultán legfiatalabb gyermeke, aki sosem törhet majd bármiféle rangra a kór miatt. Akit eddig őriztünk, az csak egy tudós, aki segíthet majd értelmezni a városban találtakat. Az aznapot már úgyis teljesen elpazaroltuk utazás szempontjából, de legalább tiszta vizet tudtunk önteni a pohárba. Volt térképük a helyhez, az álKorkut fejtette meg az odajutást, és az is kiderült, hogy Dél sem tudott erről a kis cseréről. Ez utóbbi miatt még mindig nehezteltem Dradra, és az út további részében hanyagoltam is a társaságát.

Ami viszont a legmeglepőbb volt, a város létezett és ott is volt, ahol kellett lennie. Sajnos az épületei egyáltalán nem voltak jó állapotban, a gondosan megmunkált falakat az évszázadok homokviharai tükörsimára koptatták, és a legtöbb csinos kupola is semmi lett. Azonban megkezdhettük az átfésülését az értékes tudás (vagy bármi egyéb) után kutatva. Igen érdekes formában, kristályokba zárva tartotta az elfeledett nép, de csak az számít, hogy meg tudták a kutatók fejteni. Történet vége, indulhatunk haza.

Hogyne. Sajnos néhány kukac ízletes falatnak tartott minket ismét, s mozgásaiktól ezúttal az egész város pusztulni tetszett. A kristályokat egyáltalán nem sikerült kimenteni, és magunkat is csak csodával határos módon. A megszerzett tudásban persze nem szerepelt olyasmi, amivel legalább egy kicsit közelebb jutottunk volna a sivatag visszahódításához, azonban egy igen ígéretes módszer volt benne a likantrópok őrjöngésének csillapítására, és hát.. ez is valami.

Drad bocsánatot kért, és arra kért, hogy maradjak vele, mint párja.

Én hülye pedig belementem.

Afrikától elkéredzkedni.. hát, sok megalázó dolgot tapasztaltam már, de ez.. még mindig hallom a kacagását, s látom magam előtt az intését. Az ott nem Khalfani (az aktuális teste) volt, hanem Ő, vegytisztán, minden gúnnyal és megvetéssel. 

A szerelem miatt hagynál el? Hisz megöregszik és meghal. Meglásd, száz év, és ismét visszatérsz hozzám.

De.. feloldozott volna hűségesküm alól. Az az én döntésem volt már, hogy látni akartam az atyámat, a barátaimat, segíteni az életüket és munkájukat. Hogy nem tudtam mégis feladni mindent egy szerelemért, hiába hittem azt. Persze.. Drad arra kért, ígérjek neki hűséget, és én habozás nélkül meg is tettem, amit élete végéig be is tartottam. 

Hogy hogyan éltünk, miután visszatértünk? Szelim szultán számára elég volt a megtett út (meg persze a néhány kincs, amit azért meg tudtunk menteni), hogy egy déli tartományt utaljon ki fia részére, így Korkut lett ismét, udvart kapott, szolgákat.

Sajnos.. az emberek nagyon mások szegénységben és gazdagságban, és ezt is a nehezebb úton tanultam meg, de.. nekem ő csak Drad maradt, az a harcos, aki jégvirágokat rajzolt nekem, hogy elüsse a nappal unalmas óráit. Aki történeteket mesélt nekem népéről és nyelvükről. Én pedig cserébe Afrika történeteit adtam át neki a régi korokról.

Bárcsak visszakaphatnám.

Log

Egy csinos francia fregatton indultam vissza Alexandriába élelemmel, vérrel és néhány csodás paripával. Szeretem ezeket a csinos teremtményeket, és mondjon akárki akármit, szerintem kecsesek az angol pacik. Na jó, az enyémnél sosem lesznek szebbek. Éppen körülöttük tettem-vettem, ha már a nap a hajótörzsbe kényszerített, mikor megszólított a kígyó. Ezúttal tényleg kígyóként, ezért kicsit csitítgatnom kellett a lovacskákat. Kiderült, hogy befalt egy hízott patkányt, és el is szundikált. 

Ehhez nincs több hozzáfűznivalóm.

Rendben, ezt a szajházást még mindig nem szoktam meg, elvégre száz éves vagyok, általában kitöröm annak a karját, aki azt hiszi, egyetlen szavára az ágyába zuhanok. Vagy a nyakát, ha amúgy sem szimpatikus. De úgy tűnik, ez nála csak ilyen általános megszólítás. Tüzecskével is meglehetősen kedveskedően bánt, szóval meg van bocsátva ez.

Szerencsére ilyenkor a kanyart Plymouth mellett szoktuk bevenni, szóval felajánlottam neki, hogy kirakjuk ott.

Addig is viszont csevegtünk egy kicsit, a lovakról, Aonghusról. Tudtam, hogy megviselte Dél látogatása, de csak Crízdeam leírásából értettem meg, mennyire is. Furcsa, hogy itt nem az a módi, mint lent. Az erősebb kutya..

De ő nagyon szereti Aonghust, tényleg eddig is fivérének nevezte, kötődik hozzá. Azt mondta, ő hozta ki a korábbi urától, és segített neki, hogy herceg legyen. Ez azért elég kedves, még ha maga a kígyó nem is különösebben szimpatikus, nem? Elmondta, hogy az alakját az elrontott abeomágiának köszönheti, a nyelve is ekkor lett villás.

Amúgy is, megtanított néhány szóra gaelül, ami.. hát, nekem ez ilyen szívem csücske, na.

Maradt még egy tallérom, így azt neki adtam, hogy vehessen rajta egy lovat, míg hazajut a sziget másik oldaláról. Hamarosan úgyis találkoztunk.

Log

Ahogy nem éppen jó végeredménnyel, de sikerült megoldani a tartományúr problémáját, Aonghus meghívott magához egy rövid időre, én pedig el is fogadtam, bár tudtam, hamarosan tova kell állnom majd eredeti célom fele, Wales felé.

Még az este tettem azért egy utat a szobája fele, hogy megköszönjem a kedvességét, és fogadott is. Persze nem csak egy egyszerű hálálkodást akartam hozzá mondani, gondoltam, örülne néhány hírnek a nagyvilágból. Meg is kínált egy kis hazai whiskyvel (amit érdekes, szarvasos poharakból kínált, holott korábban nem láttam, csak trófeaként belőlük darabokat), én meg örömmel kóstoltam meg, miközben beszámoltam neki a déliek vallási allűrjeiről. És.. déliek alatt kivételesen az angolokat értettem, akik nagyon rosszban voltlak akkor már egy ideje a Vatikánnal.

A beszélgetés úgy alakult, hogy kiderült, mindketten örömmel mennénk el majd az Újvilágba, ahová máris megindultak a jobb életet vágyó emberek.. tömegei. Kiderült továbbá, hogy Aonghus összeszedett egy családot, ami nagyon aranyos. Hamar meg is ismerkedhettem a feleségével, Isaebaillel. 

Már elsőre szimpatikus volt, amolyan kedves, de erélyes típusúnak, aki egy szigorú pillantással tud háborúkat nyerni. Druida volt, méghozzá gyógyító, vagyis nemhogy gyakorolta a mágiáját nap-mint-nap, de kifejezetten ezt is hasznosította. Persze általában azt csinálja az ember amiben jó, de nála öröm volt látni, hogy tényleg élvezi is. Persze nekem gyengéim a születettmágusok, valahogy mindig is érdekesebbnek, kiszámíthatatlanabbnak gondoltam őket az elemüktől függetlenül. Nyilván hozzájárul ehhez az is, hogy nekem nem különösebben mennek az elemi mágiák, főleg a föld és víz nehézkes, de ez nem jelenti azt, hogy ne csodálnám mindkettőt.

Arra kért, hozzak neki gyógynövénymagok, és végül is miért ne? Hátha itt is megterem néhány déli jóság, nem? És ha már itt tartottunk, rá is kérdeztem, miért is jó a bogáncs, pontosabban miért is az a nemzeti növényük. Azt mondta, a legenda szerint egy éjszaka hajnalhasadás előtt rá akartak rontani az angolok a skót katonákra, akik kimerültségükben aludtak. Le akarták mészárolni az egész sereget, mikor az egyik ügyetlen brit belelépett egy bogáncs szúrós termésébe, elkiáltotta magát, a skótok mind felriadtak, és visszaverték a sassenachokat.

Beszélgetésünk alatt kiderült az is, hogy a klánoknak saját színeik és jelképeik is vannak, a szarvasok például a MacKinleykhez tartoznak. 

Még ha hamar távoznom is kellett, jó volt megismerni egy kicsit a háznépet, hiszen mindenki nagyon kedvesen bánt velem itt eddig. Crízdeamet leszámítva. De rajta kívül tényleg mindenki.

Log

Wales felé tartottam - hosszabb kiküldetésre számítottam, ezért vittem magammal a paripámat is, de Tüzecske szemmel láthatóan nem bírta a hideget. Kicsit le is szálltam róla, és igyekeztem némi varázslattal meleget csiholni neki, node csak nem akart megnyugodni szegény pára. Mikor pedig felnézek, mit látok? Hát Skócia ifjú urát. 

Nevetve köszöntöttem, és hiába teltek el hosszú évek, hogy utoljára láttuk egymást, ő is felismert, és régi nevemen hívott. Szívmelengető mindig a kedvessége. 

Egy kicsit lelkendeztem neki az esőről, mivel rég láttam ilyesmit utoljára, de aztán megvallottam ,hogy eléggé fázunk a paripámmal. Hamarost azt is megkérdeztem, hogyhogy egyedül járja a vidéket, de kiderült, a kocsi, amiben utaznia kellene, csak hóhérját rejti, ha esetleg megtámadnák, eljátszhasson a kígyófajzat az ostobákkal.

Mikor mondta, hogy több a halott a kelleténél, és csak a körmére akar nézni e föld tartományurának, felajánlottam egy fuvart neki. Tüzecske eleinte méltatlankodott a második utas miatt, de aztán hamar visszanyerte a lendületét, és gyorsan vágtattunk a vár fele. Olyannyira koncentráltunk a gyors tempóra, hogy csak az utolsó pillanatban vettem észre a hydro auráját, mely a falról támadt miránk. elhúztam a kantárt, mire a csukaorrú felágaskodott, Aengus pedig hátraesett - ahogy a támadó is.

Crízdeam -merthogy ő volt az, aki a várfalról ránk ugrott- ismét tanúbizonyságot tett kiállhatatlan modoráról, de mint kiderült, valóban megtámadták Aonghus kocsiját. A magam részéről jócskán fintorognom kellett a vérszagtól, mely még mindig körbelengte, és nem mondom, hogy kellemes volt a viszontlátás, akármennyire is kedvelik egymást a herceggel. Meg kell vallani, én sem voltam vele túl barátságos, és kevesen múlt, hogy nem estünk egymásnak, hiába tudom, hogy csak Őt nem állhatják.

Akárhogy is, úgy tűnt, kacsa az egész hír, és csak van egy kellemetlen rosszakarója a tartományúrnak, de mégis.. ismerte a halott támadókat. A kettős beszélgetésében azonban megragadott egy mondat:

"A hazugságot onnan ismerni fel a legkönnyebben, hogy zavaros, és többféleképpen lehet tálalni."

A probléma hatására azért csak megbékéltünk, és hamarosan azon kaptam magam, hogy már vidáman hallgattam a kettőst, ahogy a vallatási stratégiákról beszélnek. Aonghus hallgat, ezt értettem, Crízdeam pedig kérdez, és válaszolni is fognak.. bár én kötve hinném, hogy az ellenállhatatlan stílusa teszi ezt. Inkább a nem éppen erőszakmentes érvelése.

Én csak néma árnyékként követtem a kettőst, mert hiába voltam én ezestben a Konzílium felügyelőtisztje, én voltam a legkevésbé fenyegető. Na jó, legyünk őszinték: ha akarok se tudok ijesztő lenni, ezért volt okosabb inkább, ha befogom azt a nagy szájam.

Elnéztem, ahogy a kettős eljátszotta a kegyes úr - kegyetlen úr módszert. Régi trükk, de hatásos, a gyenge akarat hamar megtörik ebbe. A tartományúr is hamar megtört, bezáratta az ajtókat, és elkezdett módszeresen kitálalni. Azt mondta, megfenyegették, hogy legalább meg kell próbálnia a gyilkosságot, különben vérontást rendeznek a birtokán. Crízdeam nem éppen biztatóan közölte vele, hogy mert majd így biztosan elmarad.. Aonghus azonban adott neki még egy lehetőséget, és csak néhány emberét hagyta itt, míg megbizonyosodik az igazáról. 

Míg mi kimentünk, én az aurákat vizsgáltam, és a herceg invitált is ,hogy menjek velük embervadászatra. Örömmel fogadtam el a felajánlást, de még így is volt szerencsém látni, ahogy Crízdeam "megvacsorázik" - vagyis egyben lenyel egy undok rágcsálót, kiakasztva az állát. Szinte biztos voltam benne, hogy csak engem akar kiugrasztani a bőrömből, de egy undorodó fintornál többet nem kapott, ami lassan azért átváltott nevetésbe.

Amikor azt mondtam, hogy három hízott patkány kifele iramodott, nem úgy értettem, ahogy a kígyó, és csakhamar lóra is szálltunk. Ezúttal ketten a kígyóval, a herceg ugyanis felvette állatalakját, vagyis a rókabundát, én meg nem győztem visszafogni az édelgésem Skócia prémes urához.

Akárhogy is, hamar utolértük az árulókat, aminek többek között az volt az oka, hogy Aonghus még korábban lelassította halálmágiával a hátasokat. Látótávban állítottam le Tüzecskét, és míg a kettőst leszállt mögülem, én már lőttem is. A "csata" nem tartott túlságosan sokáig, a kígyó egy távoljárás után kitépte az egyik szívét, az enyém csak porrá omlott a nyilaktól, de a hercegé bábként várta a nekifeszülő kérdéseket. Azt hiszem, az enyém járt a legjobban, Crízdeam ugyanis sokat flancolt.

Míg a nekromanta a kikérdezést intézte, mi ismét húzni kezdtük egymást a pikkelyessel, és csak félfüllel figyeltünk az irányítottra. Elmondta, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot adtak a tartományúrnak, de többet nemigen tud megbízójáról, minthogy az illető angol. Azt persze eddig is sejtettem, hogy utálják egymást a két föld hercege, de biztos voltam benne, hogy a hóhér vádjával szemben ennyire azért nem ereszkedne le Edward herceg.

Csakhamar húsköd lett a nyomorultból, én meg csak az utolsó pillanatban tudtam burkot húzni magam elé, hogy ne legyek teljesen tele az emberi törmelékekkel. Udvariasan rákérdeztem, miért is nem vérvörös a klánjuk jelképe, mire azt felelte, a Lockhart klán tartanja a zöld-lila-piros. Kösz. Crízdeam már inkább értette a viccet, még ha undorító is volt a csöpögő vértől.

Visszafele már illantunk, én óvatosan érintettem meg a kígyót miután a herceg eltűnt - Tüzecske meg majd visszaporoszkál, nem kételkedtem a hátasomban.

A három korábbi menekülő csak a süllyedő hajót elhagyni kívánó patkányok voltak, de a várban még mindig volt legalább egy ember - össze is terelték hát az egész udvartartást. A vallatás megkezdése után nem sokkal pedig meg is lett az emberünk - sajnálatos módon hiába volt hatékony a kettős, úgy végzett magával az áruló, hogy már nem lehetett kikérdezni eztán.

Jártam Indiában, és bejártam Afrika egész területét - tanultam harcolni, nyelveket és.. ismerkedtem a vidékkel. Imádom a kultúrát, a színeket, az illatokat.. mindent. A legtöbb nő elbújik, mind fizikailag mind a ruhák által, de engem nem köteleznek ilyesmire, a mesterem is azt mondja, én itt vámpír vagyok, és ha bárki belém kötne, törjem ki a karját.

Így is tettem. Amikor pedig rám támadt az illető, a nyakát szegte. A lovai egy része megszökött, ám maradt egy, aki betörés miatt erősebben volt kikötve.. hát így örököltem meg a lovát, Tüzecskét, egy gyönyörű, aranyszínű mént. A nevet én adtam neki, és leginkább a temperamentuma miatt: felmásztam rá és ledobott, de utána már megbarátkoztunk. Csak azért hoztam el, mert tovább a sivatagban volt dolgom, de.. azt hiszem, ő az, aki miatt végül is megszerettem a lovakat.

Akhal-teke, vagy -tekini, kinek hogy tetszik jobban. 

Log

Atyámmal érkeztem Skóciába, ezúttal nem azért, hogy a legújabb konnfliktusok forrását keressük - ezúttal ugyanis az angolok saját maguk alatt vágták a fát, és ehhez nem is kellettek a szomszédok. Mivel külön kért, hogy ne lovagoljak ki egymagam, még első estén elkötöttem egy Csibét, és nekiláttam, hogy feltérképezzem a terepet.

Amikor azonban az út melletti láp felől érdekes hangokat hallottam, megállítottam a paripát, és kiskésemmel, gyalog folytattam az utat. Gondoltam, haramiák támadtak meg valakit, és lett volna egy kis csihi-puhira esély, de a velőtrázó üvöltés hamarosan elosztatta efféle reményeimet. Ahogy ugyanis egyre beljebb haladtam a csapán, csakhamar megpillantottam két ismerős alakot, és egy hatalmas mént, amelyet mintha iszapból gyúrtak volna.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, így ahogy előreléptem, már kérdeztem is, hogy mi a a fészkes fene ez. A hydro adta meg a választ, hogy az, aminek látszik: egy emberevő ló. Egészen konkrétan ugyanis Aonghus lógott ki a szájából, és mire cselekedni tudtam volna, a nekromanta vállból levágta a saját karját, csak hogy a mén ne ránthassa magával a vízbe. A kurta utasítás után a legjobb tudásom szerint emeltem tűzfalat, és kerítésszerűen körbe is futtattam, ami ugyan nem volt sok, de ahhoz elég volt, hogy a ló visszaforduljon a víz felől. A hydro gyorsan elhadarta, hogy a mágia nem fogja, ezért míg ők a tőrükkel estek a lénynek, én válthattam íjra, és egy robbanófejes nyíllal a ló szeme közé céloztam. Aonghus eléggé meglendítette a tőrét, ugyanis erőből, fél kézzel vágta le a teremtmény fejét.

Ahogy a harci láz alábbhagyott, elpakoltam a fegyveremet, és megkérdeztem még egyszer, mi ez. Míg a Herceg evett, a hydro - aki szerviens volt, mint azt immáron megfigyeltem - felelt. A lény önmaga huszonnyolc éjlény eltűnéséért volt felelős, és szerette volna harmincra kerekíteni velük ezt a számot. Először nem tudták, hogy szörny, ugyanis nőből változott egyszeriben azzá, és komolyan fenyegette a kettőst - de legalább Aonghust, aki időközben nekilátott felinni a furcsa vért, és ezáltal visszanöveszteni elvesztett karját. Azon már jobban meglepődtem, mikor a hydro is leült, és falatozni kezdett a néhai szörnyetegből, és azt hiszem, tanulmányt lehetett volna írni az arcomból, ahogy mind jobban megnéztem a kettőst magamnak.

Akárhogy is, a vért végül én is megkóstoltam, de a többit meghagytam nekik, és közben beszélgetésbe elegyedtünk. Amennyire készséges volt a hydro eleinte, annyira utálatos lett a végére, és minden tiszteletem a hercegé, hogy a kaland ellenére (vagy éppen pont amiatt?) elviselt minket, sőt, már-már jókedélyűnek is tűnt.

Sokféle mágiát tanultam a utóbbi időben, és Északot is keresztül-kasul utaztam, mégsem tudtam megunni. Sokszor kísérhetem el mostanában ugyanis az atyámat, aki bár nem mágus, tudja, kihez kell menni, hogy tágíthassam egy kicsit a kobakomat. Meg is mutatnám az egyik kedvenc trükkömet:

Igen, abeomágus vagyok, méghozzá egy vörös róka. Egy kicsit sem hasonlít az afrikai élővilág tagjaira, ezért nem hinném, hogy ott különösebben hasznos lenne a rókabunda, de északon még jó lehet. 

Log

Atyámnak a brit sziget déli oldalán volt dolga, de elengedett, hadd köszönjek az északinak. Rég láttam, de mikor bejelentkeztem megismert, és épp úgy köszöntött, mintha csak tegnap váltunk volna el. 

Meséltem is neki a déli dolgokról, hogy milyen érdekes állatokat láttam, mennyi új dologgal találkoztam. Ő körbevezetett a kastélyban, elmondta, hogy jól állnak a dolgaik - már persze az angolok szüntelen zaklatásától eltekintve. Még az se baj, hogy más klánokba tartoznak, bár a halandók erre nagyon érzékenyek. 

Így utólag azt hiszem, azt akarta, belőle igyak, de erre nemigen voltam érzékeny akkoriban, meg aztán.. így legalább láthattam a várost és tanulhattam pár szót, mielőtt vissza kellett volna térnem.

Log

Már hét éve, hogy vámpír voltam, és mérhetetlenül megalázónak tartottam, hogy nekem kellett bemennem ahhoz a Herceghez, akivel Ő elbánt "beavatás" címén. Nagy ügy. Szinte mindenkin erőszakot tesz, aki egy kicsit is beleesik az ízlési körébe, a többieket csak addig vereti vagy éhezteti, míg őrjöngeni nem kezdenek. Engem is cibáltak már meg, vágták le ujjam, tépték ki nyelvem, mert másnapra úgyse lesz semmi bajom. A munkánknak része a fájdalom, de persze.. egy politikus valószínűleg csak máson tudja már alkalmazni.

Akárhogy is, a vörös férfiban volt kurázsi, egy idő után ugyanis csak lógott a láncokon, és türelmesen megvárta, míg valakit (engem) érte küldenek. A falban láttam még egy aurát, de nem nagyon tulajdonítottam neki jelentőséget, egy spicli hydro - a legjobb családokban is előfordul.

Azt kérdeztem tőle, megmarad-e. Csak morgott rám, és utána le sem vette rólam a szemét. A mágiamentes tér miatt a közelébe kellett mennem, és bár láttam, hogy erős nekromanta, meg hogy azért jó néhány emberünkben kárt tett, azért reméltem, hogy nem támad rám. Ő százéves, én hét. Nem magamra fogadtam volna az összeszokott csapatom nélkül.  

Megkérdeztem azt is, hogy van. Fizikailag, merthogy baromi pipa volt, és ez természetes is. Tőmondatokban beszélgetni kezdtünk, és végül a mágiazárat is levettem, hogy teljesen elláthassa magát. Normálisan viselkedett, így vele maradtam, mikor arról kérdezett, hol van Marius. A legjobb tudásom szerint feleltem, hogy Ő ellenőriz és iktat be Hercegeket, mert az északi úr nem szeret eljárkálni, és nyűgnek találja ezt a kötelességét.

Azt mondta, panaszt akar tenni, ez pedig egyszerre volt hihetetlen és sajnálatra méltó. Mert komolyan gondolta. Bántott a tény, de meg kellett neki mondanom, hogy nem lesz foganatja, és hiába mélyül el ettől a gyűlölete. És akkor megkérdezte, ki vagyok. Azt mondtam, az, aki levette a bilincseit, és reménykedett benne, hogy nem lesz por. Erre a nevemet is megkérdezte, amire már nem tudtam felelni.

A saját cellájában volt fogoly, igaz, bármikor elmehetett volna.. csak éppen ő ott lakott, abban a kastélyban, ahol elszállásolta magát a déli törvényhozó csapata. Nappal mentem hozzá vissza, hogy megnézzem, hogy van, utána pedig én is elpilledtem. Mikor este magamhoz tértem, az első dolog, amit megláttam, a haja volt. Emlékszem rá, nagyon tetszett a sok vörös lobonc, és meg is dicsértem érte. 

A lánccsörgéstől nagyon megijedtem, ugyanis más rab nem volt, és senkit sem érzékeltem - azt mondta kísértetek, és hogy nekem nincs mitől tartanom. Mindenféléről beszélgettünk, mágiáról, révészkedésről, tanulásról, hogy nem is járt soha másutt, mint a hazájában. Ez számomra már akkor is felfoghatatlan volt, de aztán lassan megértettem, mennyire is fontos neki a saját országa, és hogy milyen hű hozzá. Szeretem ezeket az új nézőpontokat, hogy be tudom illeszteni a saját világomba másét.

Azt mondta, ha már más nem, ő majd ad nekem nevet, a vadászok és az állatok istennőjéről: Caillech Bheur.

Nem sokkal később kaptam Tőle is nevet. Azt mondta, legyek Diana, a vadászat istennője után. A világnak furcsa a humora.

Már öt éve, hogy a Konzíliumhoz kerültem, és kezdek beletanulni. Vigyázok magamra, mert más nem teszi, sőt. Ő minden egyes alkalommal kijelenti, hogy egy árva könnycseppet nem fog értem hullatni, szóval ha jót akarok, ne kerüljek az útjába, és hogy kár lenne nekem nevet adni, úgyis hamarosan elér a végső halál. Nem is teszem, az év legnagyobb részében a mesteremmel vagyok, aki harcokra és a kultúrájukra tanít. Kiderült, hogy a lengyel az anyanyelvem, de korábban is értettem egy kicsit a latint, és írni és olvasni is tudtam valamelyest. Az új nyelvek is gyorsan tapadnak rám, bár persze még mindig inkább hallgatom semmint beszélem őket. 

Amikor viszont Athénba kell menjek, tényleg vigyáznom kell, mit és hogyan csinálok. Vele igyekszem a lehető legkevesebbet találkozni, pedig érdekes ember. Intelligens és érdekel, amiket mond. Ha már kéjelgett két-három férfival és alaposan belakott a vérükkel, jóllakott macskaként mosolyog mindenkire, és velem is szóba áll olyankor. Mesélt arról, hogy mennyi mágiával foglalkozott, hogy náluk nem éltek vámpírok, ezért máshogy kellett kutatni a halhatatlanságot, és hogy ez már a huszonharmadik teste. Merthogy testváltó. A jelenlegi, Khalfani, a sorban a huszonharmadik, és jó ideig nem is tervez váltani. A testcsere megviseli az őrzőt, ha pedig nem lenne vámpír, meg is ölné. Beszélt arról, milyen tudósokkal találkozott és hogy beszélt velük. Már kétezer éve is kétezeréves volt, és szerintem akkor sem volt kevésbé bolond. Mert hogy az, kétség sem férhet hozzá, de így is tetszik benne valami: mindig megtartja a szavát.

Idős mesterem szerviens volt, így nappal is kínzott néha, mikor másnak eszébe sem jutott volna. Egyik éjszaka pedig kivitt a sivatagba, és volt is, hogy ott hagyott. A nap elől a homokba kellett beásnom magam, és mágiával kellett vizet teremtenem, hogy a sárral is védhessem magam, meg hogy kisebb állatokat vonzzak magamhoz, amiknek aztán vérét vehetem. Túlzás, hogy nem nyafogtam egyáltalán, de csak túléltem valahogy, közben pedig új és új dolgokat tanultam. Auralátónak születtem, de az emlékeim elvesztése miatt valahogy az sem volt kézenfekvő, hogy pontosan mi mit jelent a szappanbuborékokon. Megtanultam, hogy az üvegen kevésbé szűrődik át jól, tükörben és távcsövön keresztül is óvatosabbnak kell lennem. Elsajátítottam a lopakodás, verekedés és késes harcmodor fortélyát, és hogy hogyan tüntessem el a nyomaimat.

Az évek múltával a testem mit sem változott, és hiába a rendszeres gyógyítás, a sebeim nappal mindig ugyanott fogadtak, ahonnét előző este leradíroztam őket. Cserébe gyorsan gyógyultam, az ütések lila foltjai, a törött csontok is mind beforrtak a hajnal folyamán, nekem meg még csak nem is kellett ezt az időszakot átaludnom.

Eleinte azt hittem, egymagam vagyok, de aztán hamarosan lettek barátaim, akikkel összekovácsolt a tanulás gyötrelme és annak szép pillanatai. De legfőképpen a küldetések és az idő.

Harangoztak, mikor magamhoz tértem. Újév napja volt. Az Atyám mindig is azt mondta, satnya kis gyerkőc voltam, de kellettem neki, kellett volna a tudás, amit szállítottam volna neki, csakhogy meghaltam. Amikor pedig semmi mást nem tudott a piszkos kis arcomról leolvasni az értetlenkedésen kívül, a hóna alá csapott, adott egy nyakéket, és hazavitt a Konzíliumba, hátha a koponyatörőik elérnek majd valamit.

Persze nem lett így, hiába lett volna mindenkinek egyszerűbb. Amikor először megmutattak magamnak, nem is igen értettem, mit látok: egy rongyos ruhákba bújtatott suhancot, akit úgy ellep a szenny, hogy pár pillanatig a hajszínem sem tudom eldönteni. A szemem sem egyszerűbb. Kicsit ilyen is olyan is, zöldesbarna, talán egy csipetnyi sárgával. Ma azt mondanám rá, borostyán - de akkor még nem ismertem ilyen fennkölt szavakat.

Apropó szavak.. nem is nagyon beszéltem, valójában meg sem szólaltam egészen addig, míg Európa ura elé nem löktek, hogy ítélkezzen a sorsomról. Akkor is csak azért, mert éreztem, hogy ez most fontos, számomra, az Atyám számára is, hiszen ő tett azzá, ami lettem, így az én ítéletem egyben az övé is. Megmondtam, hogy nem tudom, mi a nevem. Észak köpcös ura nagyon furcsán nézett rám, és közelebb is jött, mintha csak észrevett volna valamit, amit senki más sem. Végül elvigyorodott, és intett is: ajándék leszek a barátjának.

Valójában nem gondoltam volna, hogy ez egy jó dolog, de a többiek örültek, ezért én is boldog voltam. Azt mondta, azonnal megyünk, mosdatni sincs idő. Én pedig mentem azonnal, mert örültem, hogy az Atyám ennyivel megúszta.

Alig két napja voltam eszméletemnél, de máris volt lehetőségem találkozni a nagyhatalmakkal - amiből persze semmit sem fogtam fel akkor még. Ő ajándéka lettem, azé, akit Afrikának vagy Dél urának szokás szólítani. Szemmel láthatóan kedvét lelte bennem, és mikor Észak arra kérte, hogy bánjon velem úgy, ahogy tulajdon gyermekével tenné, ő boldog mosollyal tett ígéretet. Ebben persze semmi jó nem volt, de csak mert már tudom, hogyan bánt a gyermekeivel.. de ne szaladjunk előre.

Tiszta vízzel és szappannal mostak meg, és mintha egy egész világ tárult volna ki előttem. Egy kikészített öltözéket vettem fel, vékony nadrágot és inget, hasonlót ahhoz, aminek a foszlányait segítették le rólam gondos kezek alig egy órával korábban. Lány voltam, szőke és tenyeres-talpas, a nőkhöz képest magas, a férfiakhoz képest átlagosan alacsony. Tizenhat vagy -hét lehettem, mikor meghaltam, a szemem és hajvonalam környékén, meg végig a bőrömön kis sebhelyek ülnek. Egészen világosak, és olyan ártatlanul ültek ott, mintha nem ők feleltek volna a halálomért. Atyám azt monda, himlőhegek, és örül, hogy elmúltak a kelések, mert így valószínűleg másnak sem tudok majd ártani vele.

Mikor visszakísértek a déli tartományúr elé, egyenesen őrjöngött, bár erről mit sem szólt, mégis láttam rajta. Marius viszont majd megpukkant a nevetéstől, noha csak a válla rázkódott. Én voltam a nevetség tárgya, és miután elengedtek, végig nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Az atyám nem magyarázott semmit, azt mondta, várjak türelmesen a szobámban, mert neki Marius mellett kell maradnia. Hát nem tettem. Éhes voltam, így elcsatangoltam, hogy feltérképezzem a helyet. Hatalmas, díszes ház volt, meleg égövön, pincéi szinte végtelenek, ennek ellenére könnyedén tájékozódtam, és az orromat követve találtam is friss vért. Az alulöltözött, csuklyás férfi azt mondta, keressek vacsorának valót inkább máshol, és kedvesen útba is igazított, mikor mondtam, kihez tartozok. 

Mire visszaértem, már ott várt egy sötétbőrű férfi, és kedvesen megkérdezte, át akarok-e öltözni. Nem is értettem a kérdését, amiért egy mosolyt kaptam. Csodás, fehér fogai voltak, csak úgy ragyogtak fekete arcában. Rögtön szimpatikus lett, és megkértem, mutatkozzék be. Liban. A neve is tetszett, csak úgy, mint a megjelenése, színes öltözete, fegyverei. Nyíltan nézegethettem, mert nevetett rajtam, de több szót nem váltottunk, míg visszavezetett Őhozzá.

Ő maga is sötétebb, de inkább vöröses bőrrel rendelkezik, öltözete pedig végtelenül sötét és fedett is. Mindkettejüké saját népüknek viselete lehetett, és tetszett. Érdeklődésem még akkor sem csappant, mikor arról kezdett faggatni, mihez értek, "jó vagyok-e valamire". Azt mondta, itt két sorsa van annak, aki nem teszi magát hasznossá, vérbáb vagy szajha lesz. Egyik sorsot sem szánná szívesen nekem, ha már megígérte, hogy sajátjaként gondoskodik rólam.

Nem tudtam rá válaszolni, ahogy arra sem, hogy mit akarok csinálni. Merthogy megkérdezte, és sokáig várt, míg kiböktem: "Olyan dolgokat akarok, mint ami Libannak van." A fegyvereire mutattam, Ő pedig nevetett, még ha nem is látszott jókedvűnek. Végül mégis csak felderült, és azt mondta, kaphatok, ha megtanulom kezelni őket.

Én pedig megtanultam.