Jártam Indiában, és bejártam Afrika egész területét - tanultam harcolni, nyelveket és.. ismerkedtem a vidékkel. Imádom a kultúrát, a színeket, az illatokat.. mindent. A legtöbb nő elbújik, mind fizikailag mind a ruhák által, de engem nem köteleznek ilyesmire, a mesterem is azt mondja, én itt vámpír vagyok, és ha bárki belém kötne, törjem ki a karját.

Így is tettem. Amikor pedig rám támadt az illető, a nyakát szegte. A lovai egy része megszökött, ám maradt egy, aki betörés miatt erősebben volt kikötve.. hát így örököltem meg a lovát, Tüzecskét, egy gyönyörű, aranyszínű mént. A nevet én adtam neki, és leginkább a temperamentuma miatt: felmásztam rá és ledobott, de utána már megbarátkoztunk. Csak azért hoztam el, mert tovább a sivatagban volt dolgom, de.. azt hiszem, ő az, aki miatt végül is megszerettem a lovakat.

Akhal-teke, vagy -tekini, kinek hogy tetszik jobban. 

Már öt éve, hogy a Konzíliumhoz kerültem, és kezdek beletanulni. Vigyázok magamra, mert más nem teszi, sőt. Ő minden egyes alkalommal kijelenti, hogy egy árva könnycseppet nem fog értem hullatni, szóval ha jót akarok, ne kerüljek az útjába, és hogy kár lenne nekem nevet adni, úgyis hamarosan elér a végső halál. Nem is teszem, az év legnagyobb részében a mesteremmel vagyok, aki harcokra és a kultúrájukra tanít. Kiderült, hogy a lengyel az anyanyelvem, de korábban is értettem egy kicsit a latint, és írni és olvasni is tudtam valamelyest. Az új nyelvek is gyorsan tapadnak rám, bár persze még mindig inkább hallgatom semmint beszélem őket. 

Amikor viszont Athénba kell menjek, tényleg vigyáznom kell, mit és hogyan csinálok. Vele igyekszem a lehető legkevesebbet találkozni, pedig érdekes ember. Intelligens és érdekel, amiket mond. Ha már kéjelgett két-három férfival és alaposan belakott a vérükkel, jóllakott macskaként mosolyog mindenkire, és velem is szóba áll olyankor. Mesélt arról, hogy mennyi mágiával foglalkozott, hogy náluk nem éltek vámpírok, ezért máshogy kellett kutatni a halhatatlanságot, és hogy ez már a huszonharmadik teste. Merthogy testváltó. A jelenlegi, Khalfani, a sorban a huszonharmadik, és jó ideig nem is tervez váltani. A testcsere megviseli az őrzőt, ha pedig nem lenne vámpír, meg is ölné. Beszélt arról, milyen tudósokkal találkozott és hogy beszélt velük. Már kétezer éve is kétezeréves volt, és szerintem akkor sem volt kevésbé bolond. Mert hogy az, kétség sem férhet hozzá, de így is tetszik benne valami: mindig megtartja a szavát.

Idős mesterem szerviens volt, így nappal is kínzott néha, mikor másnak eszébe sem jutott volna. Egyik éjszaka pedig kivitt a sivatagba, és volt is, hogy ott hagyott. A nap elől a homokba kellett beásnom magam, és mágiával kellett vizet teremtenem, hogy a sárral is védhessem magam, meg hogy kisebb állatokat vonzzak magamhoz, amiknek aztán vérét vehetem. Túlzás, hogy nem nyafogtam egyáltalán, de csak túléltem valahogy, közben pedig új és új dolgokat tanultam. Auralátónak születtem, de az emlékeim elvesztése miatt valahogy az sem volt kézenfekvő, hogy pontosan mi mit jelent a szappanbuborékokon. Megtanultam, hogy az üvegen kevésbé szűrődik át jól, tükörben és távcsövön keresztül is óvatosabbnak kell lennem. Elsajátítottam a lopakodás, verekedés és késes harcmodor fortélyát, és hogy hogyan tüntessem el a nyomaimat.

Az évek múltával a testem mit sem változott, és hiába a rendszeres gyógyítás, a sebeim nappal mindig ugyanott fogadtak, ahonnét előző este leradíroztam őket. Cserébe gyorsan gyógyultam, az ütések lila foltjai, a törött csontok is mind beforrtak a hajnal folyamán, nekem meg még csak nem is kellett ezt az időszakot átaludnom.

Eleinte azt hittem, egymagam vagyok, de aztán hamarosan lettek barátaim, akikkel összekovácsolt a tanulás gyötrelme és annak szép pillanatai. De legfőképpen a küldetések és az idő.