Log

Egy csinos francia fregatton indultam vissza Alexandriába élelemmel, vérrel és néhány csodás paripával. Szeretem ezeket a csinos teremtményeket, és mondjon akárki akármit, szerintem kecsesek az angol pacik. Na jó, az enyémnél sosem lesznek szebbek. Éppen körülöttük tettem-vettem, ha már a nap a hajótörzsbe kényszerített, mikor megszólított a kígyó. Ezúttal tényleg kígyóként, ezért kicsit csitítgatnom kellett a lovacskákat. Kiderült, hogy befalt egy hízott patkányt, és el is szundikált. 

Ehhez nincs több hozzáfűznivalóm.

Rendben, ezt a szajházást még mindig nem szoktam meg, elvégre száz éves vagyok, általában kitöröm annak a karját, aki azt hiszi, egyetlen szavára az ágyába zuhanok. Vagy a nyakát, ha amúgy sem szimpatikus. De úgy tűnik, ez nála csak ilyen általános megszólítás. Tüzecskével is meglehetősen kedveskedően bánt, szóval meg van bocsátva ez.

Szerencsére ilyenkor a kanyart Plymouth mellett szoktuk bevenni, szóval felajánlottam neki, hogy kirakjuk ott.

Addig is viszont csevegtünk egy kicsit, a lovakról, Aonghusról. Tudtam, hogy megviselte Dél látogatása, de csak Crízdeam leírásából értettem meg, mennyire is. Furcsa, hogy itt nem az a módi, mint lent. Az erősebb kutya..

De ő nagyon szereti Aonghust, tényleg eddig is fivérének nevezte, kötődik hozzá. Azt mondta, ő hozta ki a korábbi urától, és segített neki, hogy herceg legyen. Ez azért elég kedves, még ha maga a kígyó nem is különösebben szimpatikus, nem? Elmondta, hogy az alakját az elrontott abeomágiának köszönheti, a nyelve is ekkor lett villás.

Amúgy is, megtanított néhány szóra gaelül, ami.. hát, nekem ez ilyen szívem csücske, na.

Maradt még egy tallérom, így azt neki adtam, hogy vehessen rajta egy lovat, míg hazajut a sziget másik oldaláról. Hamarosan úgyis találkoztunk.

Már öt éve, hogy a Konzíliumhoz kerültem, és kezdek beletanulni. Vigyázok magamra, mert más nem teszi, sőt. Ő minden egyes alkalommal kijelenti, hogy egy árva könnycseppet nem fog értem hullatni, szóval ha jót akarok, ne kerüljek az útjába, és hogy kár lenne nekem nevet adni, úgyis hamarosan elér a végső halál. Nem is teszem, az év legnagyobb részében a mesteremmel vagyok, aki harcokra és a kultúrájukra tanít. Kiderült, hogy a lengyel az anyanyelvem, de korábban is értettem egy kicsit a latint, és írni és olvasni is tudtam valamelyest. Az új nyelvek is gyorsan tapadnak rám, bár persze még mindig inkább hallgatom semmint beszélem őket. 

Amikor viszont Athénba kell menjek, tényleg vigyáznom kell, mit és hogyan csinálok. Vele igyekszem a lehető legkevesebbet találkozni, pedig érdekes ember. Intelligens és érdekel, amiket mond. Ha már kéjelgett két-három férfival és alaposan belakott a vérükkel, jóllakott macskaként mosolyog mindenkire, és velem is szóba áll olyankor. Mesélt arról, hogy mennyi mágiával foglalkozott, hogy náluk nem éltek vámpírok, ezért máshogy kellett kutatni a halhatatlanságot, és hogy ez már a huszonharmadik teste. Merthogy testváltó. A jelenlegi, Khalfani, a sorban a huszonharmadik, és jó ideig nem is tervez váltani. A testcsere megviseli az őrzőt, ha pedig nem lenne vámpír, meg is ölné. Beszélt arról, milyen tudósokkal találkozott és hogy beszélt velük. Már kétezer éve is kétezeréves volt, és szerintem akkor sem volt kevésbé bolond. Mert hogy az, kétség sem férhet hozzá, de így is tetszik benne valami: mindig megtartja a szavát.

Idős mesterem szerviens volt, így nappal is kínzott néha, mikor másnak eszébe sem jutott volna. Egyik éjszaka pedig kivitt a sivatagba, és volt is, hogy ott hagyott. A nap elől a homokba kellett beásnom magam, és mágiával kellett vizet teremtenem, hogy a sárral is védhessem magam, meg hogy kisebb állatokat vonzzak magamhoz, amiknek aztán vérét vehetem. Túlzás, hogy nem nyafogtam egyáltalán, de csak túléltem valahogy, közben pedig új és új dolgokat tanultam. Auralátónak születtem, de az emlékeim elvesztése miatt valahogy az sem volt kézenfekvő, hogy pontosan mi mit jelent a szappanbuborékokon. Megtanultam, hogy az üvegen kevésbé szűrődik át jól, tükörben és távcsövön keresztül is óvatosabbnak kell lennem. Elsajátítottam a lopakodás, verekedés és késes harcmodor fortélyát, és hogy hogyan tüntessem el a nyomaimat.

Az évek múltával a testem mit sem változott, és hiába a rendszeres gyógyítás, a sebeim nappal mindig ugyanott fogadtak, ahonnét előző este leradíroztam őket. Cserébe gyorsan gyógyultam, az ütések lila foltjai, a törött csontok is mind beforrtak a hajnal folyamán, nekem meg még csak nem is kellett ezt az időszakot átaludnom.

Eleinte azt hittem, egymagam vagyok, de aztán hamarosan lettek barátaim, akikkel összekovácsolt a tanulás gyötrelme és annak szép pillanatai. De legfőképpen a küldetések és az idő.