Egy csinos francia fregatton indultam vissza Alexandriába élelemmel, vérrel és néhány csodás paripával. Szeretem ezeket a csinos teremtményeket, és mondjon akárki akármit, szerintem kecsesek az angol pacik. Na jó, az enyémnél sosem lesznek szebbek. Éppen körülöttük tettem-vettem, ha már a nap a hajótörzsbe kényszerített, mikor megszólított a kígyó. Ezúttal tényleg kígyóként, ezért kicsit csitítgatnom kellett a lovacskákat. Kiderült, hogy befalt egy hízott patkányt, és el is szundikált.
Ehhez nincs több hozzáfűznivalóm.
Rendben, ezt a szajházást még mindig nem szoktam meg, elvégre száz éves vagyok, általában kitöröm annak a karját, aki azt hiszi, egyetlen szavára az ágyába zuhanok. Vagy a nyakát, ha amúgy sem szimpatikus. De úgy tűnik, ez nála csak ilyen általános megszólítás. Tüzecskével is meglehetősen kedveskedően bánt, szóval meg van bocsátva ez.
Szerencsére ilyenkor a kanyart Plymouth mellett szoktuk bevenni, szóval felajánlottam neki, hogy kirakjuk ott.
Addig is viszont csevegtünk egy kicsit, a lovakról, Aonghusról. Tudtam, hogy megviselte Dél látogatása, de csak Crízdeam leírásából értettem meg, mennyire is. Furcsa, hogy itt nem az a módi, mint lent. Az erősebb kutya..
De ő nagyon szereti Aonghust, tényleg eddig is fivérének nevezte, kötődik hozzá. Azt mondta, ő hozta ki a korábbi urától, és segített neki, hogy herceg legyen. Ez azért elég kedves, még ha maga a kígyó nem is különösebben szimpatikus, nem? Elmondta, hogy az alakját az elrontott abeomágiának köszönheti, a nyelve is ekkor lett villás.
Amúgy is, megtanított néhány szóra gaelül, ami.. hát, nekem ez ilyen szívem csücske, na.
Maradt még egy tallérom, így azt neki adtam, hogy vehessen rajta egy lovat, míg hazajut a sziget másik oldaláról. Hamarosan úgyis találkoztunk.
