Log

Nincs azon mit csodálkozni, hogy a legalja munkát kapom. Én mondtam, hogy akármit elvállalok, és meg is érdemlem. Szóval most azt a seggfejet kísérgetem, amelyik megy, hogy értesítse a Hercegeket, hogy mennyi adóval tartoznak és mikor kell azt teljesíteni. A hírvivő, Wright, amúgy egy vámpír volt, és olyan kőfejű, hogy arra nincsenek is szavak. Angol. Mindenesetre becsempésztem egy fordító tárgyat a csomagjába, hogy Skóciában ne öljék meg elsőre, de így is kocsmákban szálltunk meg, ha már sehol nem láttak minket szívesen.

Amíg viszont Vele tárgyalt mentálban és csak egy testőr volt mellette, le tudtam menni kicsit körbenézni az ivóban, és lám.. máris látni egy ismerős arcot.

Crízdeam volt az, és meg is beszéltük, mik történtek velük. Jártak az Újvilágban, és meghívott, hogy tartsak velük. Ami kedves, de kizárt, hogy elengedjen. Persze.. van nálunk egy szerencsejáték, a szabadnapokkal. Talán.. talán egy kicsit meg lehet nézni azt, hogy miként is lehet megszerezni mások napjait.

A rossz hírek ellenére egész megértő volt, de biztosítottam róla, hogy Ő nem jön ide (nem mintha olyan rég látták volna egymást). Aztán valahogy elfogyott a béketűrés, és én is kicsit erélyesebben szóltam neki oda. Ennyi elég is volt hozzá, hogy ne legyen olyan barátságos a légkör, de aztán igyekeztem más irányba terelni a kihűlt beszélgetés fonalát. Kaptam is rögtön az ajánlatot, szóval.. kár volt. Nem baj, csak tovább. Akárhogy is, mesélt még az Újvilágról, az ottani népekről, hogy hogyan működik a mágia ott. De kiderült, hogy inkább csak mást használnak. Eléggé.. szűk látókörűek, ha azt hitték, valami nagyon másra leltek. Nem kell ahhoz óceánokon áthajózni, hogy a nyugati mágiájuktól különbözőre leljenek, de a békesség kedvéért inkább tovább érdeklődtem. Hazahoztak egy csillagkő nevű nekromanciás kavicsot például.

Whiskyztünk és kakaskodtunk egy keveset, de ez csak csipkelődés volt. Iseabail is megvolt még, a kígyó feltételezése ellenére nem hagyta el a nő Aengust.

A végére még azt is felajánlotta, hogy mások nem vadásszák le a védencet. Hogy is fogalmazott a hírcsatornának? Aki hozzáér az idegenekhez, azt élve megnyúzom és életben tartom, hogy még láthassa ahogy a családja is hasonló sorsra jut. Kedves, de ez kapóra jött.

Aztán.. Lejött az angol, és közölte, hogy a tervek ellenére megyünk tovább. Lehúztam a józanító bájitalt, Crízdeam pedig visszatért a várba, hogy szóljon Aengusnek. 

Hogy ki voltak akadva, azt egy kicsit sem csodálom. Egyrészről Wright nem egy diplomata, másrészről ezúttal Ő likantrópokat is kért. Nem szokott amúgy északról embereket szerezni, de most valamiért szüksége volt rá. Ötven fő persze semmi, és tíz nap alatt akár az oroszoktól is hozhatják őket, de.. szóval attól még nem voltak boldogok. Épp csak egy szót váltottam Aengusszel, hogy üdvözölhessem, de aztán már mentem is vissza a dolgomra.

Log

Ahogy nem éppen jó végeredménnyel, de sikerült megoldani a tartományúr problémáját, Aonghus meghívott magához egy rövid időre, én pedig el is fogadtam, bár tudtam, hamarosan tova kell állnom majd eredeti célom fele, Wales felé.

Még az este tettem azért egy utat a szobája fele, hogy megköszönjem a kedvességét, és fogadott is. Persze nem csak egy egyszerű hálálkodást akartam hozzá mondani, gondoltam, örülne néhány hírnek a nagyvilágból. Meg is kínált egy kis hazai whiskyvel (amit érdekes, szarvasos poharakból kínált, holott korábban nem láttam, csak trófeaként belőlük darabokat), én meg örömmel kóstoltam meg, miközben beszámoltam neki a déliek vallási allűrjeiről. És.. déliek alatt kivételesen az angolokat értettem, akik nagyon rosszban voltlak akkor már egy ideje a Vatikánnal.

A beszélgetés úgy alakult, hogy kiderült, mindketten örömmel mennénk el majd az Újvilágba, ahová máris megindultak a jobb életet vágyó emberek.. tömegei. Kiderült továbbá, hogy Aonghus összeszedett egy családot, ami nagyon aranyos. Hamar meg is ismerkedhettem a feleségével, Isaebaillel. 

Már elsőre szimpatikus volt, amolyan kedves, de erélyes típusúnak, aki egy szigorú pillantással tud háborúkat nyerni. Druida volt, méghozzá gyógyító, vagyis nemhogy gyakorolta a mágiáját nap-mint-nap, de kifejezetten ezt is hasznosította. Persze általában azt csinálja az ember amiben jó, de nála öröm volt látni, hogy tényleg élvezi is. Persze nekem gyengéim a születettmágusok, valahogy mindig is érdekesebbnek, kiszámíthatatlanabbnak gondoltam őket az elemüktől függetlenül. Nyilván hozzájárul ehhez az is, hogy nekem nem különösebben mennek az elemi mágiák, főleg a föld és víz nehézkes, de ez nem jelenti azt, hogy ne csodálnám mindkettőt.

Arra kért, hozzak neki gyógynövénymagok, és végül is miért ne? Hátha itt is megterem néhány déli jóság, nem? És ha már itt tartottunk, rá is kérdeztem, miért is jó a bogáncs, pontosabban miért is az a nemzeti növényük. Azt mondta, a legenda szerint egy éjszaka hajnalhasadás előtt rá akartak rontani az angolok a skót katonákra, akik kimerültségükben aludtak. Le akarták mészárolni az egész sereget, mikor az egyik ügyetlen brit belelépett egy bogáncs szúrós termésébe, elkiáltotta magát, a skótok mind felriadtak, és visszaverték a sassenachokat.

Beszélgetésünk alatt kiderült az is, hogy a klánoknak saját színeik és jelképeik is vannak, a szarvasok például a MacKinleykhez tartoznak. 

Még ha hamar távoznom is kellett, jó volt megismerni egy kicsit a háznépet, hiszen mindenki nagyon kedvesen bánt velem itt eddig. Crízdeamet leszámítva. De rajta kívül tényleg mindenki.

Log

Wales felé tartottam - hosszabb kiküldetésre számítottam, ezért vittem magammal a paripámat is, de Tüzecske szemmel láthatóan nem bírta a hideget. Kicsit le is szálltam róla, és igyekeztem némi varázslattal meleget csiholni neki, node csak nem akart megnyugodni szegény pára. Mikor pedig felnézek, mit látok? Hát Skócia ifjú urát. 

Nevetve köszöntöttem, és hiába teltek el hosszú évek, hogy utoljára láttuk egymást, ő is felismert, és régi nevemen hívott. Szívmelengető mindig a kedvessége. 

Egy kicsit lelkendeztem neki az esőről, mivel rég láttam ilyesmit utoljára, de aztán megvallottam ,hogy eléggé fázunk a paripámmal. Hamarost azt is megkérdeztem, hogyhogy egyedül járja a vidéket, de kiderült, a kocsi, amiben utaznia kellene, csak hóhérját rejti, ha esetleg megtámadnák, eljátszhasson a kígyófajzat az ostobákkal.

Mikor mondta, hogy több a halott a kelleténél, és csak a körmére akar nézni e föld tartományurának, felajánlottam egy fuvart neki. Tüzecske eleinte méltatlankodott a második utas miatt, de aztán hamar visszanyerte a lendületét, és gyorsan vágtattunk a vár fele. Olyannyira koncentráltunk a gyors tempóra, hogy csak az utolsó pillanatban vettem észre a hydro auráját, mely a falról támadt miránk. elhúztam a kantárt, mire a csukaorrú felágaskodott, Aengus pedig hátraesett - ahogy a támadó is.

Crízdeam -merthogy ő volt az, aki a várfalról ránk ugrott- ismét tanúbizonyságot tett kiállhatatlan modoráról, de mint kiderült, valóban megtámadták Aonghus kocsiját. A magam részéről jócskán fintorognom kellett a vérszagtól, mely még mindig körbelengte, és nem mondom, hogy kellemes volt a viszontlátás, akármennyire is kedvelik egymást a herceggel. Meg kell vallani, én sem voltam vele túl barátságos, és kevesen múlt, hogy nem estünk egymásnak, hiába tudom, hogy csak Őt nem állhatják.

Akárhogy is, úgy tűnt, kacsa az egész hír, és csak van egy kellemetlen rosszakarója a tartományúrnak, de mégis.. ismerte a halott támadókat. A kettős beszélgetésében azonban megragadott egy mondat:

"A hazugságot onnan ismerni fel a legkönnyebben, hogy zavaros, és többféleképpen lehet tálalni."

A probléma hatására azért csak megbékéltünk, és hamarosan azon kaptam magam, hogy már vidáman hallgattam a kettőst, ahogy a vallatási stratégiákról beszélnek. Aonghus hallgat, ezt értettem, Crízdeam pedig kérdez, és válaszolni is fognak.. bár én kötve hinném, hogy az ellenállhatatlan stílusa teszi ezt. Inkább a nem éppen erőszakmentes érvelése.

Én csak néma árnyékként követtem a kettőst, mert hiába voltam én ezestben a Konzílium felügyelőtisztje, én voltam a legkevésbé fenyegető. Na jó, legyünk őszinték: ha akarok se tudok ijesztő lenni, ezért volt okosabb inkább, ha befogom azt a nagy szájam.

Elnéztem, ahogy a kettős eljátszotta a kegyes úr - kegyetlen úr módszert. Régi trükk, de hatásos, a gyenge akarat hamar megtörik ebbe. A tartományúr is hamar megtört, bezáratta az ajtókat, és elkezdett módszeresen kitálalni. Azt mondta, megfenyegették, hogy legalább meg kell próbálnia a gyilkosságot, különben vérontást rendeznek a birtokán. Crízdeam nem éppen biztatóan közölte vele, hogy mert majd így biztosan elmarad.. Aonghus azonban adott neki még egy lehetőséget, és csak néhány emberét hagyta itt, míg megbizonyosodik az igazáról. 

Míg mi kimentünk, én az aurákat vizsgáltam, és a herceg invitált is ,hogy menjek velük embervadászatra. Örömmel fogadtam el a felajánlást, de még így is volt szerencsém látni, ahogy Crízdeam "megvacsorázik" - vagyis egyben lenyel egy undok rágcsálót, kiakasztva az állát. Szinte biztos voltam benne, hogy csak engem akar kiugrasztani a bőrömből, de egy undorodó fintornál többet nem kapott, ami lassan azért átváltott nevetésbe.

Amikor azt mondtam, hogy három hízott patkány kifele iramodott, nem úgy értettem, ahogy a kígyó, és csakhamar lóra is szálltunk. Ezúttal ketten a kígyóval, a herceg ugyanis felvette állatalakját, vagyis a rókabundát, én meg nem győztem visszafogni az édelgésem Skócia prémes urához.

Akárhogy is, hamar utolértük az árulókat, aminek többek között az volt az oka, hogy Aonghus még korábban lelassította halálmágiával a hátasokat. Látótávban állítottam le Tüzecskét, és míg a kettőst leszállt mögülem, én már lőttem is. A "csata" nem tartott túlságosan sokáig, a kígyó egy távoljárás után kitépte az egyik szívét, az enyém csak porrá omlott a nyilaktól, de a hercegé bábként várta a nekifeszülő kérdéseket. Azt hiszem, az enyém járt a legjobban, Crízdeam ugyanis sokat flancolt.

Míg a nekromanta a kikérdezést intézte, mi ismét húzni kezdtük egymást a pikkelyessel, és csak félfüllel figyeltünk az irányítottra. Elmondta, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot adtak a tartományúrnak, de többet nemigen tud megbízójáról, minthogy az illető angol. Azt persze eddig is sejtettem, hogy utálják egymást a két föld hercege, de biztos voltam benne, hogy a hóhér vádjával szemben ennyire azért nem ereszkedne le Edward herceg.

Csakhamar húsköd lett a nyomorultból, én meg csak az utolsó pillanatban tudtam burkot húzni magam elé, hogy ne legyek teljesen tele az emberi törmelékekkel. Udvariasan rákérdeztem, miért is nem vérvörös a klánjuk jelképe, mire azt felelte, a Lockhart klán tartanja a zöld-lila-piros. Kösz. Crízdeam már inkább értette a viccet, még ha undorító is volt a csöpögő vértől.

Visszafele már illantunk, én óvatosan érintettem meg a kígyót miután a herceg eltűnt - Tüzecske meg majd visszaporoszkál, nem kételkedtem a hátasomban.

A három korábbi menekülő csak a süllyedő hajót elhagyni kívánó patkányok voltak, de a várban még mindig volt legalább egy ember - össze is terelték hát az egész udvartartást. A vallatás megkezdése után nem sokkal pedig meg is lett az emberünk - sajnálatos módon hiába volt hatékony a kettős, úgy végzett magával az áruló, hogy már nem lehetett kikérdezni eztán.

Log

Atyámmal érkeztem Skóciába, ezúttal nem azért, hogy a legújabb konnfliktusok forrását keressük - ezúttal ugyanis az angolok saját maguk alatt vágták a fát, és ehhez nem is kellettek a szomszédok. Mivel külön kért, hogy ne lovagoljak ki egymagam, még első estén elkötöttem egy Csibét, és nekiláttam, hogy feltérképezzem a terepet.

Amikor azonban az út melletti láp felől érdekes hangokat hallottam, megállítottam a paripát, és kiskésemmel, gyalog folytattam az utat. Gondoltam, haramiák támadtak meg valakit, és lett volna egy kis csihi-puhira esély, de a velőtrázó üvöltés hamarosan elosztatta efféle reményeimet. Ahogy ugyanis egyre beljebb haladtam a csapán, csakhamar megpillantottam két ismerős alakot, és egy hatalmas mént, amelyet mintha iszapból gyúrtak volna.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, így ahogy előreléptem, már kérdeztem is, hogy mi a a fészkes fene ez. A hydro adta meg a választ, hogy az, aminek látszik: egy emberevő ló. Egészen konkrétan ugyanis Aonghus lógott ki a szájából, és mire cselekedni tudtam volna, a nekromanta vállból levágta a saját karját, csak hogy a mén ne ránthassa magával a vízbe. A kurta utasítás után a legjobb tudásom szerint emeltem tűzfalat, és kerítésszerűen körbe is futtattam, ami ugyan nem volt sok, de ahhoz elég volt, hogy a ló visszaforduljon a víz felől. A hydro gyorsan elhadarta, hogy a mágia nem fogja, ezért míg ők a tőrükkel estek a lénynek, én válthattam íjra, és egy robbanófejes nyíllal a ló szeme közé céloztam. Aonghus eléggé meglendítette a tőrét, ugyanis erőből, fél kézzel vágta le a teremtmény fejét.

Ahogy a harci láz alábbhagyott, elpakoltam a fegyveremet, és megkérdeztem még egyszer, mi ez. Míg a Herceg evett, a hydro - aki szerviens volt, mint azt immáron megfigyeltem - felelt. A lény önmaga huszonnyolc éjlény eltűnéséért volt felelős, és szerette volna harmincra kerekíteni velük ezt a számot. Először nem tudták, hogy szörny, ugyanis nőből változott egyszeriben azzá, és komolyan fenyegette a kettőst - de legalább Aonghust, aki időközben nekilátott felinni a furcsa vért, és ezáltal visszanöveszteni elvesztett karját. Azon már jobban meglepődtem, mikor a hydro is leült, és falatozni kezdett a néhai szörnyetegből, és azt hiszem, tanulmányt lehetett volna írni az arcomból, ahogy mind jobban megnéztem a kettőst magamnak.

Akárhogy is, a vért végül én is megkóstoltam, de a többit meghagytam nekik, és közben beszélgetésbe elegyedtünk. Amennyire készséges volt a hydro eleinte, annyira utálatos lett a végére, és minden tiszteletem a hercegé, hogy a kaland ellenére (vagy éppen pont amiatt?) elviselt minket, sőt, már-már jókedélyűnek is tűnt.

Log

Atyámnak a brit sziget déli oldalán volt dolga, de elengedett, hadd köszönjek az északinak. Rég láttam, de mikor bejelentkeztem megismert, és épp úgy köszöntött, mintha csak tegnap váltunk volna el. 

Meséltem is neki a déli dolgokról, hogy milyen érdekes állatokat láttam, mennyi új dologgal találkoztam. Ő körbevezetett a kastélyban, elmondta, hogy jól állnak a dolgaik - már persze az angolok szüntelen zaklatásától eltekintve. Még az se baj, hogy más klánokba tartoznak, bár a halandók erre nagyon érzékenyek. 

Így utólag azt hiszem, azt akarta, belőle igyak, de erre nemigen voltam érzékeny akkoriban, meg aztán.. így legalább láthattam a várost és tanulhattam pár szót, mielőtt vissza kellett volna térnem.

Log

Már hét éve, hogy vámpír voltam, és mérhetetlenül megalázónak tartottam, hogy nekem kellett bemennem ahhoz a Herceghez, akivel Ő elbánt "beavatás" címén. Nagy ügy. Szinte mindenkin erőszakot tesz, aki egy kicsit is beleesik az ízlési körébe, a többieket csak addig vereti vagy éhezteti, míg őrjöngeni nem kezdenek. Engem is cibáltak már meg, vágták le ujjam, tépték ki nyelvem, mert másnapra úgyse lesz semmi bajom. A munkánknak része a fájdalom, de persze.. egy politikus valószínűleg csak máson tudja már alkalmazni.

Akárhogy is, a vörös férfiban volt kurázsi, egy idő után ugyanis csak lógott a láncokon, és türelmesen megvárta, míg valakit (engem) érte küldenek. A falban láttam még egy aurát, de nem nagyon tulajdonítottam neki jelentőséget, egy spicli hydro - a legjobb családokban is előfordul.

Azt kérdeztem tőle, megmarad-e. Csak morgott rám, és utána le sem vette rólam a szemét. A mágiamentes tér miatt a közelébe kellett mennem, és bár láttam, hogy erős nekromanta, meg hogy azért jó néhány emberünkben kárt tett, azért reméltem, hogy nem támad rám. Ő százéves, én hét. Nem magamra fogadtam volna az összeszokott csapatom nélkül.  

Megkérdeztem azt is, hogy van. Fizikailag, merthogy baromi pipa volt, és ez természetes is. Tőmondatokban beszélgetni kezdtünk, és végül a mágiazárat is levettem, hogy teljesen elláthassa magát. Normálisan viselkedett, így vele maradtam, mikor arról kérdezett, hol van Marius. A legjobb tudásom szerint feleltem, hogy Ő ellenőriz és iktat be Hercegeket, mert az északi úr nem szeret eljárkálni, és nyűgnek találja ezt a kötelességét.

Azt mondta, panaszt akar tenni, ez pedig egyszerre volt hihetetlen és sajnálatra méltó. Mert komolyan gondolta. Bántott a tény, de meg kellett neki mondanom, hogy nem lesz foganatja, és hiába mélyül el ettől a gyűlölete. És akkor megkérdezte, ki vagyok. Azt mondtam, az, aki levette a bilincseit, és reménykedett benne, hogy nem lesz por. Erre a nevemet is megkérdezte, amire már nem tudtam felelni.

A saját cellájában volt fogoly, igaz, bármikor elmehetett volna.. csak éppen ő ott lakott, abban a kastélyban, ahol elszállásolta magát a déli törvényhozó csapata. Nappal mentem hozzá vissza, hogy megnézzem, hogy van, utána pedig én is elpilledtem. Mikor este magamhoz tértem, az első dolog, amit megláttam, a haja volt. Emlékszem rá, nagyon tetszett a sok vörös lobonc, és meg is dicsértem érte. 

A lánccsörgéstől nagyon megijedtem, ugyanis más rab nem volt, és senkit sem érzékeltem - azt mondta kísértetek, és hogy nekem nincs mitől tartanom. Mindenféléről beszélgettünk, mágiáról, révészkedésről, tanulásról, hogy nem is járt soha másutt, mint a hazájában. Ez számomra már akkor is felfoghatatlan volt, de aztán lassan megértettem, mennyire is fontos neki a saját országa, és hogy milyen hű hozzá. Szeretem ezeket az új nézőpontokat, hogy be tudom illeszteni a saját világomba másét.

Azt mondta, ha már más nem, ő majd ad nekem nevet, a vadászok és az állatok istennőjéről: Caillech Bheur.

Nem sokkal később kaptam Tőle is nevet. Azt mondta, legyek Diana, a vadászat istennője után. A világnak furcsa a humora.