Atyámmal érkeztem Skóciába, ezúttal nem azért, hogy a legújabb konnfliktusok forrását keressük - ezúttal ugyanis az angolok saját maguk alatt vágták a fát, és ehhez nem is kellettek a szomszédok. Mivel külön kért, hogy ne lovagoljak ki egymagam, még első estén elkötöttem egy Csibét, és nekiláttam, hogy feltérképezzem a terepet.
Amikor azonban az út melletti láp felől érdekes hangokat hallottam, megállítottam a paripát, és kiskésemmel, gyalog folytattam az utat. Gondoltam, haramiák támadtak meg valakit, és lett volna egy kis csihi-puhira esély, de a velőtrázó üvöltés hamarosan elosztatta efféle reményeimet. Ahogy ugyanis egyre beljebb haladtam a csapán, csakhamar megpillantottam két ismerős alakot, és egy hatalmas mént, amelyet mintha iszapból gyúrtak volna.
Nem tudtam mire vélni a dolgot, így ahogy előreléptem, már kérdeztem is, hogy mi a a fészkes fene ez. A hydro adta meg a választ, hogy az, aminek látszik: egy emberevő ló. Egészen konkrétan ugyanis Aonghus lógott ki a szájából, és mire cselekedni tudtam volna, a nekromanta vállból levágta a saját karját, csak hogy a mén ne ránthassa magával a vízbe. A kurta utasítás után a legjobb tudásom szerint emeltem tűzfalat, és kerítésszerűen körbe is futtattam, ami ugyan nem volt sok, de ahhoz elég volt, hogy a ló visszaforduljon a víz felől. A hydro gyorsan elhadarta, hogy a mágia nem fogja, ezért míg ők a tőrükkel estek a lénynek, én válthattam íjra, és egy robbanófejes nyíllal a ló szeme közé céloztam. Aonghus eléggé meglendítette a tőrét, ugyanis erőből, fél kézzel vágta le a teremtmény fejét.
Ahogy a harci láz alábbhagyott, elpakoltam a fegyveremet, és megkérdeztem még egyszer, mi ez. Míg a Herceg evett, a hydro - aki szerviens volt, mint azt immáron megfigyeltem - felelt. A lény önmaga huszonnyolc éjlény eltűnéséért volt felelős, és szerette volna harmincra kerekíteni velük ezt a számot. Először nem tudták, hogy szörny, ugyanis nőből változott egyszeriben azzá, és komolyan fenyegette a kettőst - de legalább Aonghust, aki időközben nekilátott felinni a furcsa vért, és ezáltal visszanöveszteni elvesztett karját. Azon már jobban meglepődtem, mikor a hydro is leült, és falatozni kezdett a néhai szörnyetegből, és azt hiszem, tanulmányt lehetett volna írni az arcomból, ahogy mind jobban megnéztem a kettőst magamnak.
Akárhogy is, a vért végül én is megkóstoltam, de a többit meghagytam nekik, és közben beszélgetésbe elegyedtünk. Amennyire készséges volt a hydro eleinte, annyira utálatos lett a végére, és minden tiszteletem a hercegé, hogy a kaland ellenére (vagy éppen pont amiatt?) elviselt minket, sőt, már-már jókedélyűnek is tűnt.
