Ahogy nem éppen jó végeredménnyel, de sikerült megoldani a tartományúr problémáját, Aonghus meghívott magához egy rövid időre, én pedig el is fogadtam, bár tudtam, hamarosan tova kell állnom majd eredeti célom fele, Wales felé.
Még az este tettem azért egy utat a szobája fele, hogy megköszönjem a kedvességét, és fogadott is. Persze nem csak egy egyszerű hálálkodást akartam hozzá mondani, gondoltam, örülne néhány hírnek a nagyvilágból. Meg is kínált egy kis hazai whiskyvel (amit érdekes, szarvasos poharakból kínált, holott korábban nem láttam, csak trófeaként belőlük darabokat), én meg örömmel kóstoltam meg, miközben beszámoltam neki a déliek vallási allűrjeiről. És.. déliek alatt kivételesen az angolokat értettem, akik nagyon rosszban voltlak akkor már egy ideje a Vatikánnal.
A beszélgetés úgy alakult, hogy kiderült, mindketten örömmel mennénk el majd az Újvilágba, ahová máris megindultak a jobb életet vágyó emberek.. tömegei. Kiderült továbbá, hogy Aonghus összeszedett egy családot, ami nagyon aranyos. Hamar meg is ismerkedhettem a feleségével, Isaebaillel.
Már elsőre szimpatikus volt, amolyan kedves, de erélyes típusúnak, aki egy szigorú pillantással tud háborúkat nyerni. Druida volt, méghozzá gyógyító, vagyis nemhogy gyakorolta a mágiáját nap-mint-nap, de kifejezetten ezt is hasznosította. Persze általában azt csinálja az ember amiben jó, de nála öröm volt látni, hogy tényleg élvezi is. Persze nekem gyengéim a születettmágusok, valahogy mindig is érdekesebbnek, kiszámíthatatlanabbnak gondoltam őket az elemüktől függetlenül. Nyilván hozzájárul ehhez az is, hogy nekem nem különösebben mennek az elemi mágiák, főleg a föld és víz nehézkes, de ez nem jelenti azt, hogy ne csodálnám mindkettőt.
Arra kért, hozzak neki gyógynövénymagok, és végül is miért ne? Hátha itt is megterem néhány déli jóság, nem? És ha már itt tartottunk, rá is kérdeztem, miért is jó a bogáncs, pontosabban miért is az a nemzeti növényük. Azt mondta, a legenda szerint egy éjszaka hajnalhasadás előtt rá akartak rontani az angolok a skót katonákra, akik kimerültségükben aludtak. Le akarták mészárolni az egész sereget, mikor az egyik ügyetlen brit belelépett egy bogáncs szúrós termésébe, elkiáltotta magát, a skótok mind felriadtak, és visszaverték a sassenachokat.
Beszélgetésünk alatt kiderült az is, hogy a klánoknak saját színeik és jelképeik is vannak, a szarvasok például a MacKinleykhez tartoznak.
Még ha hamar távoznom is kellett, jó volt megismerni egy kicsit a háznépet, hiszen mindenki nagyon kedvesen bánt velem itt eddig. Crízdeamet leszámítva. De rajta kívül tényleg mindenki.
