Japán nagyon makacs volt, és még Takehiko, Kelet ura is úgy érezte, szükséges bevatkoznunk a halandók háborújába, mielőtt méginkább eldurvulna a helyzet. Követeket küldtek a vámpírhatalmak, és a császári városban, a kórházhoz közeli, napvédett helyen kezdték meg a tárgyalásokat.

Hajnalra mindenkinek elege volt már, de határozottan eredményesek voltunk, így nyugtalanul hajtották a vámpírok álomra a fejükre, én pedig nekiláttam az őrjáratnak az aknákban.

Aztán bumm.

Azt hiszem, őrjöngtem, azt hiszem, sokakat megöltem azok közül, akik túlélték. De lehet, hogy már nem is voltak élők. Emlékszem a fájdalomra, hogy újra és újra leolvad a hús a csontomról, hogy élni akartam, ezért vért ittam, míg be nem poshadt minden, amiből vért nyerhetek. Emlékszem, hogy voltak tiszta pillanatok, mikor biztattam magam, hogy ez egy földrengésbiztos hely, és hamarosan jönnek a többiek, és hazaviszenk, de a betonfödém, ami megmentette, egyben foglyul is ejtett. 

Az utolsó napokra már jól emlékszem: mindenki meghalt, a vámpírokból por sem maradt, a halandók mintha felforrtak volna. Ez történt velem is, órákkal a hajnal után azt kívántam, bár én is meghaltam volna, de ahogy begyógyultak a sebek hajnalban, ez is elmúlt. Hogy utána minden kezdődjön elölről.

Nem számoltam a napokat, a hasznos néhány órámban vérért kutattam, kicsit később pedig nekiláttam elhordani a törmeléket, hogy kijussak, és végre hazamehessek.

Fél év.

Ennyit töltöttem abban a pokolban. Rémlik, hogy végül sikerült távoljárni, rémlik, hogy Athénban máshol, és nem a Konzíliumban láttak el. Rémlik, hogy Erik a bocsánatomért esedezik, és határozottan emlékszem, hogy nem tudok neki megbocsátani, amiért ott hagyott. A testvérem, a mentorom, a családom, senki nem jött utánam, holott mind megígérték.