Log

Bár Északról kitiltott Afrika, azt nem tiltotta meg, hogy az oszmán birodalom területén járjak. És Erdély.. háát, nem éppen az, de az oszmánok nagyon akarták, hogy az legyen. Szőke hajam és kék szemem ideális ahhoz, hogy ne verjenek agyon elsőre a magyarok, éppen ezért felfedezni mentem a területet. Ürügynek az egyik közeli falut használtam, amit állítólag már csak szellemek laknak jóideje.

Sajnos azonban kiszúrtak, szóval kapaszkodnom kellett a történetembe. Tudni kell, hogy pocsékul hazudok, szóval igyekeztem csak a tényekre szorítkozni.

Aki elkapott, nem más volt, mint Jeszenszky Lénárd, az ott állomásozó seregek parancsnoka. Szobek Dániel néven mutatkoztam be és.. amilyen szerencsém volt, a férfi maga kísért el. Mint kiderült, egész sereg bújt ugyanis el a szurdokban, és még szerencse, hogy nem szedtek le messziről. 

Tudok magyarul, de méginkább németül, így győrinek adtam ki magam, és örülök, hogy csak egyszer rontottam el nagyon a beszélgetésünket. Meg utána egy picit. Rendben, elég sokszor értettem félre, és ő is párszor engem.

Az az igazság, hogy minél tovább beszéltem, annál inkább belezavarodtam az egészbe, és már nagyon szerettem volna lekoptatni a férfit, de a jó lovag megesküdött rá, hogy megvéd mindenkit, és immáron én is beletartoztam ebbe, nekem pedig végül is nem tisztem meggátolni az eskütételében. Egyébként is.. tényleg erre esküt tenni.. hát.. komolyan megdobogtatja az ember szívét. És a köpenyét is odaadta.

Szóval medvék vannak náluk, meg iszonyú hideg. Rendben, esélytelen, hogy Szulejmánék ide akarjanak jönni, mehetek is haza. De nem, ha már elkezdtük ezt a játékot, muszáj végigmenni rajta, hogy én is hazajuthassak. 

A beszélgetés közben az is kiderült, hogy az atyja a helyi vámpírúr, és ez még bizonytalanabbá tette a létem. Mindegy, ittunk igazi szilvapálinkát is, és mivel már évek óta nem ittam alkoholt, alaposan meg is könnyeztem.

Elmesélte, hogy bár ő is fiatal, mivel itt mindenki ismeri, mint nemesembert, ezért illúzióval öregít arcán, és ha eljön az ideje, majd mint fia lép sajátmaga helyébe. De összességében sokat megtudtam a vidékről, illetve a medvékről is. Amikkel én találkoztam, az itteniekhez képest valószínűleg csak játékmackók, szóval itt tényleg jó az ilyesmivel vigyázni.

Nappalra elvezetett egy zárt menedékhez, melyből sok van - itt van felhalmozva némi tűzifa is és a nappaltól is jól védett. Csak arra kell ügyelni, hogy az ember visszapótolja az elhasznált fát ebben a hidegben. Segített kijavítani a térképemet, illetve kedvesen beszámolt a saját hierarchiájukról, érdekes történeteket mesélt, és elárulta, hogy bár sosem látott élőben oroszlánt, az az állatalakja. Mesélt egy keveset még magáról is, szóval összességében igencsak kedves és vendégszerető volt végig. Nyomorultul is éreztem magam, hogy így becsapom, de mentségemre szolgáljon, hogy eszem ágában sem volt idevezetni a törököket.

Másnap pedig tovább is indultam, ő pedig biztonsággal visszatért az övéihez.

Talán illett volna már írnom a testvéreimről, de nem nagyon álltam hozzájuk sosem közel. Persze, az atyámat tisztelem és szeretem, de őt a hivatása északra húzza, hiszen általában Marius bőrére vigyáz, én pedig délen szoktam kalandozni.

De persze elkanyarodtam a lényegtől: két idősebb fivérem van, Vulcanus, aki pyro, és Somnus, aki nagyszerű mentálmágus. Ezek persze csak felvett nevek, ahogy nekem is - nem mintha tudnám, hogy is hívták volna őket korábban. Más azonban a helyzet a leendő öcsémmel. Auster már pár éve Afrikának dolgozik, és idén abban a kegyben részesül, hogy őt is szervienssé teszik. Erre pedig atyámat kérték fel, tehát.. kistestvérem lesz!

Persze az ő neve is mitológiai alak, Auster a déli szél istene, ami azért vicces, mert ő fokvárosi (egy kicsi, dél-afrikai telep a semmi közepén). Úgy mesélte, a holland telep kormányzójának balkézről született gyereke, akit cseléd anyja kábé ötévesen lepasszolt matrózinasnak. Nem bánta meg, imádja a tengert, jó vitorladagasztó, és éles a szeme, meg a füle.

Helyes fiú, de kicsit suta, olykor szétszórt. Én azonban tudom, hogy nagy ambíciói vannak, és jól halad abba az irányba, hogy nagy harcos legyen. Ha északra megyek, ő kísér el, de az ő szíve kétségtelenül a szigetvilág és Afrika. Legutóbb például megkértem, hogy vigyen el egy kis ládácskát Skóciába a vár úrnőjének, de.. szóval igaza volt, mikor nem vállalta a dolgot. 

Log

Az, hogy tartósan délra költöztem, nem jelenti azt, hogy kitiltottak vlna Athénból. Az ilyen.. elízium. Mindegy, atyámat és a barátaimat látogattam meg, mikor is értesültem róla, hogy fogtak egy tömeggyilkost, méghozzá egy aztékot. Nagyon érdekelt, kiféle-miféle, ezért vittem egy kis vért neki.

Már egész jól beszéltem a náhuatlot, szóval a mocskos, űzött tekintetű rabot anyanyelvén szólítottam meg. Rengeteg spanyolt ölt meg arra hivatkozva, hogy népéért áll bosszút, de.. szerintem hasznosabb is lehetett volna, annál, hogy itt várja a halált. A tenni akarása megvolt, így adtam neki vért, és egy kicsit a lelkére is beszéltem.

Kedves fickó amúgy, értelmes, csak türelmesen el kellett magyarázni neki a megváltozott világ hierarchiáját. Utána pedig.. szóltam Denviadonak, hogy van itt egy földijük.

Sokféle mágiát tanultam a utóbbi időben, és Északot is keresztül-kasul utaztam, mégsem tudtam megunni. Sokszor kísérhetem el mostanában ugyanis az atyámat, aki bár nem mágus, tudja, kihez kell menni, hogy tágíthassam egy kicsit a kobakomat. Meg is mutatnám az egyik kedvenc trükkömet:

Igen, abeomágus vagyok, méghozzá egy vörös róka. Egy kicsit sem hasonlít az afrikai élővilág tagjaira, ezért nem hinném, hogy ott különösebben hasznos lenne a rókabunda, de északon még jó lehet. 

Log

Már hét éve, hogy vámpír voltam, és mérhetetlenül megalázónak tartottam, hogy nekem kellett bemennem ahhoz a Herceghez, akivel Ő elbánt "beavatás" címén. Nagy ügy. Szinte mindenkin erőszakot tesz, aki egy kicsit is beleesik az ízlési körébe, a többieket csak addig vereti vagy éhezteti, míg őrjöngeni nem kezdenek. Engem is cibáltak már meg, vágták le ujjam, tépték ki nyelvem, mert másnapra úgyse lesz semmi bajom. A munkánknak része a fájdalom, de persze.. egy politikus valószínűleg csak máson tudja már alkalmazni.

Akárhogy is, a vörös férfiban volt kurázsi, egy idő után ugyanis csak lógott a láncokon, és türelmesen megvárta, míg valakit (engem) érte küldenek. A falban láttam még egy aurát, de nem nagyon tulajdonítottam neki jelentőséget, egy spicli hydro - a legjobb családokban is előfordul.

Azt kérdeztem tőle, megmarad-e. Csak morgott rám, és utána le sem vette rólam a szemét. A mágiamentes tér miatt a közelébe kellett mennem, és bár láttam, hogy erős nekromanta, meg hogy azért jó néhány emberünkben kárt tett, azért reméltem, hogy nem támad rám. Ő százéves, én hét. Nem magamra fogadtam volna az összeszokott csapatom nélkül.  

Megkérdeztem azt is, hogy van. Fizikailag, merthogy baromi pipa volt, és ez természetes is. Tőmondatokban beszélgetni kezdtünk, és végül a mágiazárat is levettem, hogy teljesen elláthassa magát. Normálisan viselkedett, így vele maradtam, mikor arról kérdezett, hol van Marius. A legjobb tudásom szerint feleltem, hogy Ő ellenőriz és iktat be Hercegeket, mert az északi úr nem szeret eljárkálni, és nyűgnek találja ezt a kötelességét.

Azt mondta, panaszt akar tenni, ez pedig egyszerre volt hihetetlen és sajnálatra méltó. Mert komolyan gondolta. Bántott a tény, de meg kellett neki mondanom, hogy nem lesz foganatja, és hiába mélyül el ettől a gyűlölete. És akkor megkérdezte, ki vagyok. Azt mondtam, az, aki levette a bilincseit, és reménykedett benne, hogy nem lesz por. Erre a nevemet is megkérdezte, amire már nem tudtam felelni.

A saját cellájában volt fogoly, igaz, bármikor elmehetett volna.. csak éppen ő ott lakott, abban a kastélyban, ahol elszállásolta magát a déli törvényhozó csapata. Nappal mentem hozzá vissza, hogy megnézzem, hogy van, utána pedig én is elpilledtem. Mikor este magamhoz tértem, az első dolog, amit megláttam, a haja volt. Emlékszem rá, nagyon tetszett a sok vörös lobonc, és meg is dicsértem érte. 

A lánccsörgéstől nagyon megijedtem, ugyanis más rab nem volt, és senkit sem érzékeltem - azt mondta kísértetek, és hogy nekem nincs mitől tartanom. Mindenféléről beszélgettünk, mágiáról, révészkedésről, tanulásról, hogy nem is járt soha másutt, mint a hazájában. Ez számomra már akkor is felfoghatatlan volt, de aztán lassan megértettem, mennyire is fontos neki a saját országa, és hogy milyen hű hozzá. Szeretem ezeket az új nézőpontokat, hogy be tudom illeszteni a saját világomba másét.

Azt mondta, ha már más nem, ő majd ad nekem nevet, a vadászok és az állatok istennőjéről: Caillech Bheur.

Nem sokkal később kaptam Tőle is nevet. Azt mondta, legyek Diana, a vadászat istennője után. A világnak furcsa a humora.

Harangoztak, mikor magamhoz tértem. Újév napja volt. Az Atyám mindig is azt mondta, satnya kis gyerkőc voltam, de kellettem neki, kellett volna a tudás, amit szállítottam volna neki, csakhogy meghaltam. Amikor pedig semmi mást nem tudott a piszkos kis arcomról leolvasni az értetlenkedésen kívül, a hóna alá csapott, adott egy nyakéket, és hazavitt a Konzíliumba, hátha a koponyatörőik elérnek majd valamit.

Persze nem lett így, hiába lett volna mindenkinek egyszerűbb. Amikor először megmutattak magamnak, nem is igen értettem, mit látok: egy rongyos ruhákba bújtatott suhancot, akit úgy ellep a szenny, hogy pár pillanatig a hajszínem sem tudom eldönteni. A szemem sem egyszerűbb. Kicsit ilyen is olyan is, zöldesbarna, talán egy csipetnyi sárgával. Ma azt mondanám rá, borostyán - de akkor még nem ismertem ilyen fennkölt szavakat.

Apropó szavak.. nem is nagyon beszéltem, valójában meg sem szólaltam egészen addig, míg Európa ura elé nem löktek, hogy ítélkezzen a sorsomról. Akkor is csak azért, mert éreztem, hogy ez most fontos, számomra, az Atyám számára is, hiszen ő tett azzá, ami lettem, így az én ítéletem egyben az övé is. Megmondtam, hogy nem tudom, mi a nevem. Észak köpcös ura nagyon furcsán nézett rám, és közelebb is jött, mintha csak észrevett volna valamit, amit senki más sem. Végül elvigyorodott, és intett is: ajándék leszek a barátjának.

Valójában nem gondoltam volna, hogy ez egy jó dolog, de a többiek örültek, ezért én is boldog voltam. Azt mondta, azonnal megyünk, mosdatni sincs idő. Én pedig mentem azonnal, mert örültem, hogy az Atyám ennyivel megúszta.

Alig két napja voltam eszméletemnél, de máris volt lehetőségem találkozni a nagyhatalmakkal - amiből persze semmit sem fogtam fel akkor még. Ő ajándéka lettem, azé, akit Afrikának vagy Dél urának szokás szólítani. Szemmel láthatóan kedvét lelte bennem, és mikor Észak arra kérte, hogy bánjon velem úgy, ahogy tulajdon gyermekével tenné, ő boldog mosollyal tett ígéretet. Ebben persze semmi jó nem volt, de csak mert már tudom, hogyan bánt a gyermekeivel.. de ne szaladjunk előre.

Tiszta vízzel és szappannal mostak meg, és mintha egy egész világ tárult volna ki előttem. Egy kikészített öltözéket vettem fel, vékony nadrágot és inget, hasonlót ahhoz, aminek a foszlányait segítették le rólam gondos kezek alig egy órával korábban. Lány voltam, szőke és tenyeres-talpas, a nőkhöz képest magas, a férfiakhoz képest átlagosan alacsony. Tizenhat vagy -hét lehettem, mikor meghaltam, a szemem és hajvonalam környékén, meg végig a bőrömön kis sebhelyek ülnek. Egészen világosak, és olyan ártatlanul ültek ott, mintha nem ők feleltek volna a halálomért. Atyám azt monda, himlőhegek, és örül, hogy elmúltak a kelések, mert így valószínűleg másnak sem tudok majd ártani vele.

Mikor visszakísértek a déli tartományúr elé, egyenesen őrjöngött, bár erről mit sem szólt, mégis láttam rajta. Marius viszont majd megpukkant a nevetéstől, noha csak a válla rázkódott. Én voltam a nevetség tárgya, és miután elengedtek, végig nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Az atyám nem magyarázott semmit, azt mondta, várjak türelmesen a szobámban, mert neki Marius mellett kell maradnia. Hát nem tettem. Éhes voltam, így elcsatangoltam, hogy feltérképezzem a helyet. Hatalmas, díszes ház volt, meleg égövön, pincéi szinte végtelenek, ennek ellenére könnyedén tájékozódtam, és az orromat követve találtam is friss vért. Az alulöltözött, csuklyás férfi azt mondta, keressek vacsorának valót inkább máshol, és kedvesen útba is igazított, mikor mondtam, kihez tartozok. 

Mire visszaértem, már ott várt egy sötétbőrű férfi, és kedvesen megkérdezte, át akarok-e öltözni. Nem is értettem a kérdését, amiért egy mosolyt kaptam. Csodás, fehér fogai voltak, csak úgy ragyogtak fekete arcában. Rögtön szimpatikus lett, és megkértem, mutatkozzék be. Liban. A neve is tetszett, csak úgy, mint a megjelenése, színes öltözete, fegyverei. Nyíltan nézegethettem, mert nevetett rajtam, de több szót nem váltottunk, míg visszavezetett Őhozzá.

Ő maga is sötétebb, de inkább vöröses bőrrel rendelkezik, öltözete pedig végtelenül sötét és fedett is. Mindkettejüké saját népüknek viselete lehetett, és tetszett. Érdeklődésem még akkor sem csappant, mikor arról kezdett faggatni, mihez értek, "jó vagyok-e valamire". Azt mondta, itt két sorsa van annak, aki nem teszi magát hasznossá, vérbáb vagy szajha lesz. Egyik sorsot sem szánná szívesen nekem, ha már megígérte, hogy sajátjaként gondoskodik rólam.

Nem tudtam rá válaszolni, ahogy arra sem, hogy mit akarok csinálni. Merthogy megkérdezte, és sokáig várt, míg kiböktem: "Olyan dolgokat akarok, mint ami Libannak van." A fegyvereire mutattam, Ő pedig nevetett, még ha nem is látszott jókedvűnek. Végül mégis csak felderült, és azt mondta, kaphatok, ha megtanulom kezelni őket.

Én pedig megtanultam.