Harangoztak, mikor magamhoz tértem. Újév napja volt. Az Atyám mindig is azt mondta, satnya kis gyerkőc voltam, de kellettem neki, kellett volna a tudás, amit szállítottam volna neki, csakhogy meghaltam. Amikor pedig semmi mást nem tudott a piszkos kis arcomról leolvasni az értetlenkedésen kívül, a hóna alá csapott, adott egy nyakéket, és hazavitt a Konzíliumba, hátha a koponyatörőik elérnek majd valamit.
Persze nem lett így, hiába lett volna mindenkinek egyszerűbb. Amikor először megmutattak magamnak, nem is igen értettem, mit látok: egy rongyos ruhákba bújtatott suhancot, akit úgy ellep a szenny, hogy pár pillanatig a hajszínem sem tudom eldönteni. A szemem sem egyszerűbb. Kicsit ilyen is olyan is, zöldesbarna, talán egy csipetnyi sárgával. Ma azt mondanám rá, borostyán - de akkor még nem ismertem ilyen fennkölt szavakat.
Apropó szavak.. nem is nagyon beszéltem, valójában meg sem szólaltam egészen addig, míg Európa ura elé nem löktek, hogy ítélkezzen a sorsomról. Akkor is csak azért, mert éreztem, hogy ez most fontos, számomra, az Atyám számára is, hiszen ő tett azzá, ami lettem, így az én ítéletem egyben az övé is. Megmondtam, hogy nem tudom, mi a nevem. Észak köpcös ura nagyon furcsán nézett rám, és közelebb is jött, mintha csak észrevett volna valamit, amit senki más sem. Végül elvigyorodott, és intett is: ajándék leszek a barátjának.
Valójában nem gondoltam volna, hogy ez egy jó dolog, de a többiek örültek, ezért én is boldog voltam. Azt mondta, azonnal megyünk, mosdatni sincs idő. Én pedig mentem azonnal, mert örültem, hogy az Atyám ennyivel megúszta.
Alig két napja voltam eszméletemnél, de máris volt lehetőségem találkozni a nagyhatalmakkal - amiből persze semmit sem fogtam fel akkor még. Ő ajándéka lettem, azé, akit Afrikának vagy Dél urának szokás szólítani. Szemmel láthatóan kedvét lelte bennem, és mikor Észak arra kérte, hogy bánjon velem úgy, ahogy tulajdon gyermekével tenné, ő boldog mosollyal tett ígéretet. Ebben persze semmi jó nem volt, de csak mert már tudom, hogyan bánt a gyermekeivel.. de ne szaladjunk előre.
Tiszta vízzel és szappannal mostak meg, és mintha egy egész világ tárult volna ki előttem. Egy kikészített öltözéket vettem fel, vékony nadrágot és inget, hasonlót ahhoz, aminek a foszlányait segítették le rólam gondos kezek alig egy órával korábban. Lány voltam, szőke és tenyeres-talpas, a nőkhöz képest magas, a férfiakhoz képest átlagosan alacsony. Tizenhat vagy -hét lehettem, mikor meghaltam, a szemem és hajvonalam környékén, meg végig a bőrömön kis sebhelyek ülnek. Egészen világosak, és olyan ártatlanul ültek ott, mintha nem ők feleltek volna a halálomért. Atyám azt monda, himlőhegek, és örül, hogy elmúltak a kelések, mert így valószínűleg másnak sem tudok majd ártani vele.
Mikor visszakísértek a déli tartományúr elé, egyenesen őrjöngött, bár erről mit sem szólt, mégis láttam rajta. Marius viszont majd megpukkant a nevetéstől, noha csak a válla rázkódott. Én voltam a nevetség tárgya, és miután elengedtek, végig nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Az atyám nem magyarázott semmit, azt mondta, várjak türelmesen a szobámban, mert neki Marius mellett kell maradnia. Hát nem tettem. Éhes voltam, így elcsatangoltam, hogy feltérképezzem a helyet. Hatalmas, díszes ház volt, meleg égövön, pincéi szinte végtelenek, ennek ellenére könnyedén tájékozódtam, és az orromat követve találtam is friss vért. Az alulöltözött, csuklyás férfi azt mondta, keressek vacsorának valót inkább máshol, és kedvesen útba is igazított, mikor mondtam, kihez tartozok.
Mire visszaértem, már ott várt egy sötétbőrű férfi, és kedvesen megkérdezte, át akarok-e öltözni. Nem is értettem a kérdését, amiért egy mosolyt kaptam. Csodás, fehér fogai voltak, csak úgy ragyogtak fekete arcában. Rögtön szimpatikus lett, és megkértem, mutatkozzék be. Liban. A neve is tetszett, csak úgy, mint a megjelenése, színes öltözete, fegyverei. Nyíltan nézegethettem, mert nevetett rajtam, de több szót nem váltottunk, míg visszavezetett Őhozzá.
Ő maga is sötétebb, de inkább vöröses bőrrel rendelkezik, öltözete pedig végtelenül sötét és fedett is. Mindkettejüké saját népüknek viselete lehetett, és tetszett. Érdeklődésem még akkor sem csappant, mikor arról kezdett faggatni, mihez értek, "jó vagyok-e valamire". Azt mondta, itt két sorsa van annak, aki nem teszi magát hasznossá, vérbáb vagy szajha lesz. Egyik sorsot sem szánná szívesen nekem, ha már megígérte, hogy sajátjaként gondoskodik rólam.
Nem tudtam rá válaszolni, ahogy arra sem, hogy mit akarok csinálni. Merthogy megkérdezte, és sokáig várt, míg kiböktem: "Olyan dolgokat akarok, mint ami Libannak van." A fegyvereire mutattam, Ő pedig nevetett, még ha nem is látszott jókedvűnek. Végül mégis csak felderült, és azt mondta, kaphatok, ha megtanulom kezelni őket.
Én pedig megtanultam.
