Alexandriából tovább indultunk, ezúttal az oszmán birodalom fele. A déli tartományok békésebbek, mint az északiak, de nem sokkal. Mindig is lenyűgözött persze ez a világ, a színek, az illatok, a homok, hogy annyi az ember, mennyi a kelme, az alacsony házak és azok a fegyverek.. Ha nem lett volna mellettem Vulcanus, hogy elrángasson a bazárok végtelenjéből, egy örökkévalóságra ott ragadtam volna a forgatagban. De persze.. nem nagyon értünk rá a bámészkodásra, igaza volt.

Ameddig tudtunk, távoljártunk, de sajnos Afrika jó részén egyáltalán nem érdemes így utazni, mivel.. nos, nem mindig lehet garantálni, hogy egyben eléri a célját az ember. Kockáztatni mi sem nagyon akartunk, számos jobb dologba is bele lehet halni elvégre, így aztán lovaink hátán haladtunk tovább. 

Említettem ugye, hogy szörnyen veszélyes a sivatag?

Amikor megérkeztünk a tartományban, azzal a feladattal fogadtak, hogy egy fiatal herceget kell átkísérni a sivatagon. Arra a kérdésünkre, hogy pontosan miért, csak kitérő választ kaptunk, de hát.. mi jó katonák vagyunk, megtartottuk magunknak a bosszúságunkat, és inkább felkészültünk az útra.

Vulcanus kényelmes pár a feladatok végrehajtásához, ugyanis szerviens, nem mellesleg annyira nem is ügyetlen, de ehhez a feladathoz ketten kevesek voltunk. Erre a szultán is rájöhetett, ugyanis nem hármasban utaztunk, hanem egy kisebb karavánnal. A sivatagban nappal nemigen érdemes menni a forróság miatt, az eredeti terv szerint naplementekor bontanánk sátrat és éjjel haladnánk, hogy aztán napfelkeltekor megálljunk. Ez is rendben lenne, ha történetesen az átkozott sivatagban működnének ebben a két időpontban a mágiák. De persze nem.

Tekintsünk el attól a ténytől, hogy a nap nem is lehetne halálosabb itt, de azzal együtt, hogy a mágiák megbízhatatlanok, még minden fel is akar falni. Például a kukacok.

Ó, nem olyan kis gilisztákat kell elképzelni, amik Észak földjein kibújnak, ha esik két csepp eső, ó nem. A kukacok a sivatag nagyragadozói, olyan lények, mely hosszan a homok alatt tekeregnek, és kilométeres testük akkor tör felszínre, ha megérzik a port koptatókat. A ráják sem sokkal jobbak, azok ugyanis pedig teljes testfelületükkel kinyúlnak, hogy a kukacok ne nagyon vegyék őket észre - de persze ők sem vetik meg az emberhúst, ha más nincs. A rájákkal mondjuk inkább az a baj, hogy nehéz őket észrevenni, mert előszeretettel lepik el teljesen testüket homokkal, mintha csak egy átlagos dűne lenne az, egy amolyan kis öt-ötven méteres. Éjszaka viszont tőlük hullámzik az egész terep, és.. hát ne is menjünk bele.

Egyáltalán nem ígérkezett tehát unalmasnak az út, és ezt mindenfajta magyarázat nélkül még a legedzettebb katonák gyomra is nehezen veszi be.

Annyival módosult tehát a terv, hogy kicsivel naplemente után indulunk, mikor a ráják felébrednek. Utazásra az eszközünk tevék és hozzájuk erősíthető szánfélék, viszik az élelmet, szükséges dolgokat. Szerencsére jött velünk egy hydro, de hát.. mit mondtam a mágiáról? Szóval vizet is vittünk azért.

A többiek is mágusok, akadt köztük pár igen tehetséges, és miután megnéztem az aurájukat, mind titkolnak valamit. Annyira... jellemző. Szóltam a társamnak, hogy tartsa nyitva a szemét, de aztán a nulladik éjjelen leültünk, hogy megismerkedjünk a többiekkel. 

A hydro, Drad Lanetli, vagyis elátkozott. Hogy miért is az? Mert likantróp volt, egészen konkrétan egy hatalmas párducféle, ahogy auráján láttam. Északon a fajtáját kifejezetten üldözik, de itt, délen inkább egzotikus háziállatként kezelik őket. Ezúttal őrzővédőként. Beszédbe elegyedtem vele, és kiderült, hogy tulajdonképpen egy ősi várost keresünk, ahol megannyi tekercs lehet felhalmozva, és mivel talán vissza lehetne állítani a sivatagban uralkodó kaotikus mágiát. Ő persze más remélt, de hé.. ahol ilyen tudás lehet, ott talán a likantrópia ellenszere is meglehet, nem? 

Igyekeztem mondjuk nem rengeteget sóhajtozni, ahogy vele beszéltem, de.. szóval egyszerűen nem tehetek róla. Okos volt, harcos, elemista és likantróp. Ennél már csak az lehetett volna csodásabb, ha pyro, de telhetetlen nem vagyok.

Nem másztam rá, épp csak egy kicsit csorgott utána a nyálam, de mint mondtam, okos is mindemellé, szóval leesett neki a dolog. Mindegy, a szemezésnél meg is állapodtunk - legalábbis ezen az ismerkedő éjjelen. Másnap ugyanis elindultunk, és bár eseménytelenül telt el a következő néhány éjjel, ő nappal a sátrunkba tért, és beszélgettünk. Tanulgattam a nyelvét, mikor volt rá lehetősége, mutatott is néhány érdekesebb mágiát, és úgy általában beszélgettünk a világ dolgairól. Azt is megbeszéltük, hogyha hazaértünk, akkor is találkozunk még, és ez számomra így tökéletes is volt.

Szó mi szó, hamar egymásba akadtunk, és ezzel nem is volt semmi baj, míg aztán az egyik éjjelen nem találkoztunk egy éhes kukaccal és a kicsinyeivel.

Küzdöttünk, derekasan, és győztesen jöttünk ki a csatából, azonban.. nos, feltűnt valami. Hogy a testőrök csak elvétve vigyáznak a hercegükre, és minduntalan Drad és körém gyűltek, hogy oltalmazzanak minket, akik amúgy az egyszerűbb csomagok mellett haladtunk.

Két harcost még így is el kellett temetnünk a dögök mellett, ám Dradot azzal fenyegettem, ő lesz a harmadik, ha nem árulja el, mi ez az egész. Hogy tényleg megtettem volna-e, nem hiszem, tudni illik van ez a heppem, hogyha megígérek valamit, akkor ahhoz tartom is magam. Meglátszik olykor azért rajtam is Dél neveltetése, aki bár igen simanyelvű, szintén nem szegi meg az ígéreteit.

Node.. szóval természetesen nem volt egészen őszinte, ő ugyanis Korkut, a szultán legfiatalabb gyermeke, aki sosem törhet majd bármiféle rangra a kór miatt. Akit eddig őriztünk, az csak egy tudós, aki segíthet majd értelmezni a városban találtakat. Az aznapot már úgyis teljesen elpazaroltuk utazás szempontjából, de legalább tiszta vizet tudtunk önteni a pohárba. Volt térképük a helyhez, az álKorkut fejtette meg az odajutást, és az is kiderült, hogy Dél sem tudott erről a kis cseréről. Ez utóbbi miatt még mindig nehezteltem Dradra, és az út további részében hanyagoltam is a társaságát.

Ami viszont a legmeglepőbb volt, a város létezett és ott is volt, ahol kellett lennie. Sajnos az épületei egyáltalán nem voltak jó állapotban, a gondosan megmunkált falakat az évszázadok homokviharai tükörsimára koptatták, és a legtöbb csinos kupola is semmi lett. Azonban megkezdhettük az átfésülését az értékes tudás (vagy bármi egyéb) után kutatva. Igen érdekes formában, kristályokba zárva tartotta az elfeledett nép, de csak az számít, hogy meg tudták a kutatók fejteni. Történet vége, indulhatunk haza.

Hogyne. Sajnos néhány kukac ízletes falatnak tartott minket ismét, s mozgásaiktól ezúttal az egész város pusztulni tetszett. A kristályokat egyáltalán nem sikerült kimenteni, és magunkat is csak csodával határos módon. A megszerzett tudásban persze nem szerepelt olyasmi, amivel legalább egy kicsit közelebb jutottunk volna a sivatag visszahódításához, azonban egy igen ígéretes módszer volt benne a likantrópok őrjöngésének csillapítására, és hát.. ez is valami.

Drad bocsánatot kért, és arra kért, hogy maradjak vele, mint párja.

Én hülye pedig belementem.

Afrikától elkéredzkedni.. hát, sok megalázó dolgot tapasztaltam már, de ez.. még mindig hallom a kacagását, s látom magam előtt az intését. Az ott nem Khalfani (az aktuális teste) volt, hanem Ő, vegytisztán, minden gúnnyal és megvetéssel. 

A szerelem miatt hagynál el? Hisz megöregszik és meghal. Meglásd, száz év, és ismét visszatérsz hozzám.

De.. feloldozott volna hűségesküm alól. Az az én döntésem volt már, hogy látni akartam az atyámat, a barátaimat, segíteni az életüket és munkájukat. Hogy nem tudtam mégis feladni mindent egy szerelemért, hiába hittem azt. Persze.. Drad arra kért, ígérjek neki hűséget, és én habozás nélkül meg is tettem, amit élete végéig be is tartottam. 

Hogy hogyan éltünk, miután visszatértünk? Szelim szultán számára elég volt a megtett út (meg persze a néhány kincs, amit azért meg tudtunk menteni), hogy egy déli tartományt utaljon ki fia részére, így Korkut lett ismét, udvart kapott, szolgákat.

Sajnos.. az emberek nagyon mások szegénységben és gazdagságban, és ezt is a nehezebb úton tanultam meg, de.. nekem ő csak Drad maradt, az a harcos, aki jégvirágokat rajzolt nekem, hogy elüsse a nappal unalmas óráit. Aki történeteket mesélt nekem népéről és nyelvükről. Én pedig cserébe Afrika történeteit adtam át neki a régi korokról.

Bárcsak visszakaphatnám.